Változások.

 Azok vannak és nem is mindig jók.
Évek óta állandó gondozott vagyok a tüdőgondozóban mert COPD-s vagyok. Köszönhetem ezt részben az örökölt hajlamnak, de a nagyobbik baj és ezzel az ok is az, hogy negyven évig bagóztam.
Amikor már elviselhetetlen szintre emelkedett a fulladásom, azt mondtam, hogy így nem lehet élni és van két lehetőségem. Vagy a Dunának megyek, vagy adok egy esélyt az orvosoknak.
Hamar rájöttem, hogy az első nem igazán jó megoldás mert tudok úszni, sőt a Dunában tanultam úszni, és ezért nagyon soká tartana a dolog, ha egyáltalán sikerülne. Maradt a második lehetőség, az orvos. Tehát jelentkeztem a háziorvosnál, aki természetesen a tüdőgondozóba irányított. Történt ez 2010 januárban.
Jelentkeztem, és egy nagyon kedves doktornőre találtam, aki szerintem már elérte a nyugdíjkorhatárt, de még igen lelkiismeretesen, nagy hozzáértéssel dolgozott, gondozta a betegeket.
Néhányszor eszembe jutott, hogy vajon meddig fog dolgozni és így engem is, és a többi betegét is meddig fogja ellátni. És a legutóbbi vizitnél bizony elmondta, hogy elfáradt és itt az ideje, hogy intenzívebb pihenésre vonuljon.
Mondanom sem kell, hogy elég nehezen érintett a dolog, majdnem elsírtam magam, mert ki tudja, hogy ezután kihez és milyen orvos kezébe kerül az ember.
Végül ellátott még egyszer minden jó tanáccsal, és mondhatom, hogy nagyon érzékeny búcsút  vettünk egymástól.
Csodálatos ember aki öleléssel búcsúzik a betegétől! Pedig a négy év alatt egyszer sem adtam neki többet mint egy köszönetet! De nem is veselkedett úgy mintha többet várt volna.
Ő egy olyan ember akire mindig hálával fogok gondolni!

A másik változás szintén az egészségügyhöz kapcsolódik.
Nagyon begyulladt a szemem, annyira, hogy szinte nem tudtam nyitva tartani. Nem használt semmi házipraktika, sőt az a műkönny sem amit ilyenkor szoktam használni. Egy éjszak szinte semmit nem aludtam, mert akkor is fájt ha becsuktam, meg akkor is ha nem csuktam. Egy szóval rettenetes volt!
Valahogy reggel lett, és ahogy lehetett mentem a szemészetre. Szerencsém volt, mert fogadtak. Egy középkorú doktornő foglalkozott velem. Nagyon jól, semmi panaszom nem lehet rá. Ellátás után két nap múlvara kontrollt rendelt el, ezt rögzítette a leleten is.
A megjelölt napon jelentkeztem a betegirányítónál, aholis közölték velem, hogy a nevezett doktornő nem rendel, és nem mehetek fel, mert nincs üres időpont a másik orvoshoz. Majdnem csak hülyének néztek, és elég kemény stílusban beszéltek velem.
Feladtam, és kértem, hogy adjanak időpontot akkorra amikor az engem ellátó orvos itt lesz. Megkaptam a következő hétfőre. Megköszöntem, de azt azért nem tudtam kihagyni hogy közöljem, hogy addig elmegyek kiásom a síromat, mert jó lesz felkészülni a jövőt illetően.
Mondanom sem kell, hogy ettől azért elállt a lélegzetük, nekem meg legalább volt egy elégtétel!

Tizenegy éve.............!

Igen pont tizenegy éve, hogy édesanyám elment egy békésebb világba. 89 éves volt, de világosan látta, hogy egy nehéz világ következik. Igaza lett, de azt hiszem, hogy még ő sem gondolta, hogy visszajön az a világ amikor nem az emberség lesz a ő mérce egy ember megítélésében, hanem az, hogy mennyi a vagyona, mennyi a pénze. Ahogy én sem gondoltam, hogy a nehéz gyermekkor után egy hasonlóan nehéz időkorba megyek bele.

 Drága Mama, mint ahogy ígértem sohasem felejtem el amit tőled kaptam, a becsületességet, az erős akaratot, és az önálló életet és gondolkodást. Köszönöm Édesanyám!