Aki ma megdob kővel, annak a jövőben, még szüksége lehet rád!

A Hárosi Dunaparton találtam ezeket a gyönyörű fákat.

Ha nem lesz ennyire meleg, ide még sokszor fogok elmenni.

Már második napja, hogy nem mentem bringázni. A házban elektromoshálózat felujítás van és szinte nem tudok kimozdulni. Kora reggel, amikor bringázni szoktam, esett az eső. Napközban meg itt vannak a szerelők, és nem csak a lépcsőházban dolgoznak, hanem a lakásban is , mert a kis biztosítékokig cserélik a vezetéket. Ezen kívűl, a szomszéd is megbízott, hogy engedjem ben őket az ő lakásába, és ha lehet maradjak is ott velük, ne hagyjam őket egyedül a lakásban.

Ebben az az érdekes, hogy ez, az a szomszéd aki kb. tíz évvel ezelőtt alaposan meghúrcolt a hivatalnál a macskák miatt. A neje, aki akkor még vele volt és itt lakott, kitalálta, hogy a macskáktól olyan büdös van, hogy nála a lakásában nem lehet megmaradni a szagtól. Először csak azt akarta, hogy ne nyissak ablakot, vagy beszéljük meg, hogy ki, mikor szellőztet. Ezt a nyári melegben egyszerűen nem lehet megoldani. Ennek ellenére azt hittem, hogy ez majd megoldás lesz, és ezért belementem, de később láttam, hogy hiba volt. Meg is mondtam neki, és akkor nyitottam ablakot amikor a kinti a hőmérséklet már egy kicsit csökkent, és egész éjszaka nyitva is hagytam. Na ettől aztán teljesen kiakadt, és megfenyegetett, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Mondtan neki, hogy nyugodtan tegye meg, állok elébe.

Meg is tette, és ezután egy több évig húzódó hivatalos eljárás lett, amit a végén én nyertem meg.

Jöttek ellenőrizni, a hivataltól, a tisztiorvosi szolgálattól, az állatorvosi hivataltól. Mindenki jegyzőkönyvezett, és senki sem tudta azt írni, hogy nincs rendben az állattartás. Mindenki azt írta, hogy tisztán rendesen vannak tartva a macskák. Tiszáták ők maguk is meg, a környzetük is. Ennek ellenére a hivatal olyan határozatot hozott, miszerint távolítsam el a macskákat. Én persze fellebeztem, de kivártam a harminc napos határidőt. Mire személyesen bevittem a fellebezést, már ők idegeskedtek, hogy kikésem az időből. Mondtam nekik, hogy ne ízgúljanak ismerem a jogaimat, és megfogom nyerni az ügyet. Ennek ellenére a másodfok is azt hozta ki, hogy távolítsak el annyi macskát, hogy csak öt maradjon. Akkor tizenöt macska volt a lakásban. Mind a tizenöt itt született, kedvesek voltak, szerettük öket! Hogyan kellett volna választani közülük, hogy ki menjen, és ki maradjon? Erre nem voltam hajlandó. A másod fok után, már csak a polgári bírósághoz lehetett fellebezni.

Megkerestem egy nagy múltú, híres állatvédő szervezetet, segítséget kértem és kaptam. Térítés mentesen megírták a bírósági beadványt, a korábbi papírok alapján, és bíztattak, hogy törvényellenes a hatóság határozata, és meg kell nyernem a pert. Ügyvédre nem volt pénzem, így egyedül mentem a tárgyalásra. Egy nagyon rendes bírónő tárgyalta az ügyet. Egyből kétségbe vonta a hivatal határozatát, de kíváncsi volt az eredeti panaszos véleményére is, ezért elnapolta a tárgyalást, és beidézte ezt a szomszédomat.

Ezutan egy nap megkeresett a szomszédom, hogy az idős édesányámra való tekintettel, eláll a feljelentéstől. De majd később visszatérünk rá! Mondtam neki, már késő, mert bíróságra vittem az ügyet, és ő is fog kapni egy idézést, mert megakarja hallgatni a panaszát a bíró.

Szerintem ő már akkor ezt tudta, és éppen ez alól akart kibújni, mert a tárgyalásra nem jött el.

Ettől függettlenűl megtartották a tárgyalást, és a fellebezést is kizárva eltörölték a hatóság korábbi határozatait. Magyarán, nekem lett igazam! Ezt én tudtam, már a legelején, csak ez a kis parsztivadék azt hitte, hogy azt csinál amit akar, rákényszeríthet másokat arra, hogy az ő elképzelése szerint éljenek a saját lakásukban. Soha nem szerettem, és nem is tűrtem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, mit csináljak. Az is igaz, hogy mindig vigyáztam arra, hogy mások érdekeit ne sértsem, ha lehet ne okozzak másoknak kellemettlenséget. Én magam sem szeretem a koszt,éppen ezért mindig nagyon tisztán tartottam a macskákat, és ezért voltam biztos a dolgomban. Azt nem mondhatom, hogy nem haragudtam rájuk,de a köszönésnél többre nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mindig önálló emberként igyekeztem idegen segítség nélkük rendezni az életemet, nem szerettem kérni soha senkitől semmit, sem anyagiakat sem pedig egyéb segítséget.

Ezzel szemben, ők már többször szorúltak az én segítségemre. Csak egy esetben utasítottam vissza, amikor az asszony, aki akkor már külön élt a kislányával, tanunak akart ahhoz, hogy a férje kizárta a lakásból. Na akkor elhajtottam, és rácsaptam az ajtót. Ilyen vastag bőre a képén nagyon kevés embernek van. Nagyon sajnálom, de azóta nem szeretem, sőt még csak látni sem bírom ezt a tyúkot.

Na, ez a szomszédom kért, hogy felügyeljem a lakását addig amíg az emberek dolgoznak. Persze, hogy megtettem, neki dolgoznia kell, és ma már nem úgy van mint régen volt, hogy megértették a dolgozó problémáját és vehetett ki szabadságot. Ma már nagyon gyorsan elkűldik a dolgozót, és vesznek fel másikat. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy én úgyis itt vagyok, miért ne segíthatnék. Ráadásúl, akkor régen nem ő volt a gonosz, hanem a neje áldozata, csak akkor ő még nem tudta, de ma már szerintem ő is tudja.

A rét.

Száradó gallyak mindenütt.

Hatalmas teherautókkal hordják a földet, a terület feltöltéséhez.

Egy levágott vadrózsabokor. Ki tudja, hogy miért kellett meghalnia?

Itt még él, de méhány nap mólva már ő is csak szép emlék. Ki tudja hány madár fészke ment tönkre?

A faágak daráléka, egyre növekvő kupacokban.

Ilyen volt amikor még nem bántották.

Mostanában sokat járok, gyermekkorom legkedvesebb játszóterén a "réten". Azért teszem idézőjelbe, mert tulajdonképpen nem is rét volt az, hanem az egyik fele egy félbemaradt, majd a háború alatt teljesen lebombázott építési terület, a másik fele meg egy valamikori mezőgazdasági terület, aminek a művelésével a 45 utáni években teljesen felhagytak. Gyerekszemmel nézve hatalmas szabad terület volt, ahol úgy ordibáltunk, rohangáltunk ahogy bennünk meglevő hatalmas energia megkívánta. Nem szólt ránk senki, hogy illedelmesen viselkedjünk. Egy szóval teljes volt a szabadságunk. A mi házunk volt a rét szélénél, a lakótelep utolsó épülete. Ha magas volt a Duna vízállása, akkor az ablakból láttuk a Dunán úszó hajók kéményét. Akkor még gőzhalyók közlekedtek, személyszállítók, teherszállítók egyaránt.

Nagyon szerettünk a réten szaladgálni, bujócskázni. Igaz, hogy néha veszélyes játékokat is játszottunk, mert a háború alatt lebombázott félkész házak romjain szaladgáltunk. A romok falai helyenként emelet magasak voltak, de a pincéig nem volt padozat. Egyszer egy társunk leesett, és olyan sólyosan sérűlt, hogy a kórházban belehelt a koponyaalapi törésbe.

Azért voltak kellemesebb játékaink is. Volt rá eset, hogy figyelőszolgálatot szerveztünk egy madárfészek őrzésére, mert egy máshonnan jött gyerek kiakarta fosztani a fészket. Mi sohasem tettünk ilyenté és nem akartuk, hogy más megtegye, ott ahol úgy gondoltuk, hogy nekünk kell vigyázni a madarakra. Már akkor is nagyon sok madár volt, főleg stiglicek.

Rengeteg vadrózsa volt a réten, szép nagy bokrok, biztonságos fészkelőhely volt a madarak számára.

A rét másik részén, oda ritkábban mentünk, mert messzebb volt, vadnyulak, és fácánok is voltak. Sokszor még kisnyulakat is lehetett látni. Ezen a részen egészen az 50-es évekig mezőgazdasági termelés is folyt. Búzát, és kukoricát termeszetettek. Aratáskor jött a cséplőgép, és megnézhettük, hogyan csépelik ki a búzát. Akik művelték a földeket, lovaskocsival jártak ki dolgozni. A mai gyerekek nem is tudják, hogy mennyi élménytől fosztotta meg őket a fejlődés, az iparosodás. A terület legvégében, ahol most egy nagy gyártelep van, egykor még egy disznóhízlalda is volt.

Ahogy múltak az évek, felszámolták ezeket a tevékenységeket, a terület egy részét feltötötték kommunális szeméttel, és felépítették a IV.sz. házgyárat.

A lakótelep felöl folytatták annak a lakótelepnek a felépítését amit még a háború elött kezdetek el. A lakóteleppel szemben, a rét Hunyadi János út felöli sarkában felépítettek két gyárat. A Homok gyárat, és a Méz gyárat. Így már csak a terület a középső része maradt, de az is éppen elég nagy terület volt arra, hogy családi kirándulóhelyként funkcionáljon.

Szabadon nőhettek a fák és a bokrok, nagyon sok vadszeder volt ami frissen szedve nagyon finom gyümölcs volt.

Évtizedekig nem törődött vele a város vezetése, hogy mi folyik a területen, ezért aztán amikor nőtt a hajléktalanok száma a városban, ezt is felfedezték, és szép lassan benépesítették.

Évekig hajléktalan tanya volt. Sokan közülük konyhakertet műveltek, fákat ültettek. Ma már nagyon sok gyümölcsfa van a területen. Cseresznye, meggy, alma, dió. Sok háziállattal vették magukat körül. Most erről inkább nem írnék, mert ezzel részletesen foglalkoztam a másik blogomban.

Az idén tavasszal a helyi önkormányzet úgy döntött, hogy hasznosítja a területet, és ezután kezdődött el az a tevékenység ami teljesen megváltoztatja a terület arculatát.

Most ott tartanak, hogy a talajszintjéről minden növényt kivágtak, letaroltak, az ott élő állatok életét ezzel lehetettlenné tették. Ma siralmasan néz ki az egész, kíváncsian várom, hogy mivé alakul.

Gondolatok a bringaúton.

Ezek a fotók a tarolás elött készűltek. Ilyen már sohasem lesz.

Lassan odajutok, hogy félve indulok reggelente bringázni. Nagyon keveset tudtam elérni a hajléktalan telep kiűrítése miatt elhagyott macskák ügyében. Ezt egy kicsit kudarcként élem meg. Sokszor még az is eszembe jut, hogy egyáltalán miér kellett nekem ebbe a dologba belefogni.

Nem tudok szabadúlni a látványtól, és az érzéstől amit okoz, hogy teljesen letarolják az aljnövényzetet. Tele volt a terület madarakkal, kisénekesekkel, és vadkacsákkal, meg fácánokkal, sőt még kakukkot is hallottam. Mindenreggel madárdaltól volt hamgos volt a terület. Nagyon jó érzés volt hallani, mindig alig vártam kiérjek a Dunapartra, mert a nyugodt víz látvány és a madarak dala együtt olyan vidám hangulato árasztott, hogy az ember teljesen megújult tőle. Valami megmagyarázhatattlan boldogságot árasztott a látvány. A hajnali Duna síma víztükre, azokkal a csodálatos fényekkel, és hozzá a tiszta, jó illatú levegő, virágzó fák, és vadrózsák, egyszerűen leírhatattlan hangulatot árasztottak.

Erre a paradicsomra jöttek a gépek, kaszáln, fát írtani, területet tisztítani, nekem ez nagyon elkeserítő. Hozzá jön még az, hogy egy csomó elhagyott állat szenvedését naponta látni, sokszor az is megfordul az agyamban, hogy más bringautat kellene keresni. De mindjárt arra gondolok, hogy a tények akkor is megvannak, ha elfordulok és úgy csinálok, mintha semmi sem történne.

A tarolás következménye az, hogy a madaraknak nincs mit enni, mert a gyommagok nem tudnak beérni, a rovarok nem tudnak fejlödni, mert nincs növényzet amin élhetnének, és az őket eleségként fogyasztó madarak az éhenhalás elöl elköltöznek. A költéseket egyszerűen elhagyják, mert nincs táplálék, éhen halni meg nem akarnak.

Sajnálom, hogy erre a sorsra jutott ez a szép spontán kialakult élőhely. Néhány napja csend van, nincs madárdal, csak a szarkák, meg a varjak rikácsolnak a területen. Fácánokat sem hallok. Nem tudom, hogy hova lettek. Engem elszomorít ez a csend.