Gondolatok a bringaúton.

Ezek a fotók a tarolás elött készűltek. Ilyen már sohasem lesz.

Lassan odajutok, hogy félve indulok reggelente bringázni. Nagyon keveset tudtam elérni a hajléktalan telep kiűrítése miatt elhagyott macskák ügyében. Ezt egy kicsit kudarcként élem meg. Sokszor még az is eszembe jut, hogy egyáltalán miér kellett nekem ebbe a dologba belefogni.

Nem tudok szabadúlni a látványtól, és az érzéstől amit okoz, hogy teljesen letarolják az aljnövényzetet. Tele volt a terület madarakkal, kisénekesekkel, és vadkacsákkal, meg fácánokkal, sőt még kakukkot is hallottam. Mindenreggel madárdaltól volt hamgos volt a terület. Nagyon jó érzés volt hallani, mindig alig vártam kiérjek a Dunapartra, mert a nyugodt víz látvány és a madarak dala együtt olyan vidám hangulato árasztott, hogy az ember teljesen megújult tőle. Valami megmagyarázhatattlan boldogságot árasztott a látvány. A hajnali Duna síma víztükre, azokkal a csodálatos fényekkel, és hozzá a tiszta, jó illatú levegő, virágzó fák, és vadrózsák, egyszerűen leírhatattlan hangulatot árasztottak.

Erre a paradicsomra jöttek a gépek, kaszáln, fát írtani, területet tisztítani, nekem ez nagyon elkeserítő. Hozzá jön még az, hogy egy csomó elhagyott állat szenvedését naponta látni, sokszor az is megfordul az agyamban, hogy más bringautat kellene keresni. De mindjárt arra gondolok, hogy a tények akkor is megvannak, ha elfordulok és úgy csinálok, mintha semmi sem történne.

A tarolás következménye az, hogy a madaraknak nincs mit enni, mert a gyommagok nem tudnak beérni, a rovarok nem tudnak fejlödni, mert nincs növényzet amin élhetnének, és az őket eleségként fogyasztó madarak az éhenhalás elöl elköltöznek. A költéseket egyszerűen elhagyják, mert nincs táplálék, éhen halni meg nem akarnak.

Sajnálom, hogy erre a sorsra jutott ez a szép spontán kialakult élőhely. Néhány napja csend van, nincs madárdal, csak a szarkák, meg a varjak rikácsolnak a területen. Fácánokat sem hallok. Nem tudom, hogy hova lettek. Engem elszomorít ez a csend.