A rét.

Száradó gallyak mindenütt.

Hatalmas teherautókkal hordják a földet, a terület feltöltéséhez.

Egy levágott vadrózsabokor. Ki tudja, hogy miért kellett meghalnia?

Itt még él, de méhány nap mólva már ő is csak szép emlék. Ki tudja hány madár fészke ment tönkre?

A faágak daráléka, egyre növekvő kupacokban.

Ilyen volt amikor még nem bántották.

Mostanában sokat járok, gyermekkorom legkedvesebb játszóterén a "réten". Azért teszem idézőjelbe, mert tulajdonképpen nem is rét volt az, hanem az egyik fele egy félbemaradt, majd a háború alatt teljesen lebombázott építési terület, a másik fele meg egy valamikori mezőgazdasági terület, aminek a művelésével a 45 utáni években teljesen felhagytak. Gyerekszemmel nézve hatalmas szabad terület volt, ahol úgy ordibáltunk, rohangáltunk ahogy bennünk meglevő hatalmas energia megkívánta. Nem szólt ránk senki, hogy illedelmesen viselkedjünk. Egy szóval teljes volt a szabadságunk. A mi házunk volt a rét szélénél, a lakótelep utolsó épülete. Ha magas volt a Duna vízállása, akkor az ablakból láttuk a Dunán úszó hajók kéményét. Akkor még gőzhalyók közlekedtek, személyszállítók, teherszállítók egyaránt.

Nagyon szerettünk a réten szaladgálni, bujócskázni. Igaz, hogy néha veszélyes játékokat is játszottunk, mert a háború alatt lebombázott félkész házak romjain szaladgáltunk. A romok falai helyenként emelet magasak voltak, de a pincéig nem volt padozat. Egyszer egy társunk leesett, és olyan sólyosan sérűlt, hogy a kórházban belehelt a koponyaalapi törésbe.

Azért voltak kellemesebb játékaink is. Volt rá eset, hogy figyelőszolgálatot szerveztünk egy madárfészek őrzésére, mert egy máshonnan jött gyerek kiakarta fosztani a fészket. Mi sohasem tettünk ilyenté és nem akartuk, hogy más megtegye, ott ahol úgy gondoltuk, hogy nekünk kell vigyázni a madarakra. Már akkor is nagyon sok madár volt, főleg stiglicek.

Rengeteg vadrózsa volt a réten, szép nagy bokrok, biztonságos fészkelőhely volt a madarak számára.

A rét másik részén, oda ritkábban mentünk, mert messzebb volt, vadnyulak, és fácánok is voltak. Sokszor még kisnyulakat is lehetett látni. Ezen a részen egészen az 50-es évekig mezőgazdasági termelés is folyt. Búzát, és kukoricát termeszetettek. Aratáskor jött a cséplőgép, és megnézhettük, hogyan csépelik ki a búzát. Akik művelték a földeket, lovaskocsival jártak ki dolgozni. A mai gyerekek nem is tudják, hogy mennyi élménytől fosztotta meg őket a fejlődés, az iparosodás. A terület legvégében, ahol most egy nagy gyártelep van, egykor még egy disznóhízlalda is volt.

Ahogy múltak az évek, felszámolták ezeket a tevékenységeket, a terület egy részét feltötötték kommunális szeméttel, és felépítették a IV.sz. házgyárat.

A lakótelep felöl folytatták annak a lakótelepnek a felépítését amit még a háború elött kezdetek el. A lakóteleppel szemben, a rét Hunyadi János út felöli sarkában felépítettek két gyárat. A Homok gyárat, és a Méz gyárat. Így már csak a terület a középső része maradt, de az is éppen elég nagy terület volt arra, hogy családi kirándulóhelyként funkcionáljon.

Szabadon nőhettek a fák és a bokrok, nagyon sok vadszeder volt ami frissen szedve nagyon finom gyümölcs volt.

Évtizedekig nem törődött vele a város vezetése, hogy mi folyik a területen, ezért aztán amikor nőtt a hajléktalanok száma a városban, ezt is felfedezték, és szép lassan benépesítették.

Évekig hajléktalan tanya volt. Sokan közülük konyhakertet műveltek, fákat ültettek. Ma már nagyon sok gyümölcsfa van a területen. Cseresznye, meggy, alma, dió. Sok háziállattal vették magukat körül. Most erről inkább nem írnék, mert ezzel részletesen foglalkoztam a másik blogomban.

Az idén tavasszal a helyi önkormányzet úgy döntött, hogy hasznosítja a területet, és ezután kezdődött el az a tevékenység ami teljesen megváltoztatja a terület arculatát.

Most ott tartanak, hogy a talajszintjéről minden növényt kivágtak, letaroltak, az ott élő állatok életét ezzel lehetettlenné tették. Ma siralmasan néz ki az egész, kíváncsian várom, hogy mivé alakul.