Az élet megy tovább.........

Igen! Az élet megy tovább, és a döntés az enyém, hogy én is megyek-e vele  együtt tovább, vagy feladom. 
 A már korábban leírt veszteségekkel nem ért véget a bajok áradata. Valamikor régen macskát tenyésztettem, de egyszer eljött a pillanat amikor abbahagytam ezt tevékenységet. A akkor meglevő állományt megtartottam és azóta szép csendesen éldegéltünk mint egy olyan család ahol a fenn tartó egy ember, ez én voltam, és a család meg a macskák. Ennek ma 11 éve. Szépen telt az idő. Volt sok napi rutin feladat, amit az ő és a saját érdekemben csinálni kellet, és volt sok nagyon kedves élmény amit tőlük kaptam. Soha nem tudtam úgy elmenni, hogy ne kísérjen ki valamelyik, és ne várt volna szintén egyik másik az ajtóban  amikor hazaértem. Mindig azt mondtam, hogy úgy néznek utánam, mintha kérdeznék, hogy ugye visszajössz?
Nagyon sok jóérzést és kedvességet, szeretetet kaptam tőlük. Igaz, hogy fájdalmas szomorúságot is amikor egy egy beteg lett, majd eljött az idő, hogy dönteni kellett a hogyan továbról. Sajnos sok fájdalmas kellett meghozni, de mindig az érdeküket igyekeztem az érzéseim elé helyezni.
A létszámot semmiképp nem akartam bővíteni, ezért ivartalaníttattam mindet. De egy alkalommal bringázás közben a sors elém hozott egy kis kb. hat hetes kölyköt. Persze, hogy nem tudtam ott hagyni az úton, mert biztos, hogy az lett a vége, mert előbb vagy utóbb egy bringa elgázolta volna.
Akkor vele együtt hatan voltak Nagyon szépen beleilleszkedett a csapatba. 
Ennek már három éve. Nem volt semmi baj, jól megvoltunk. mint egy sokak által furcsának nevezett család. Volt nyugalmas meleg otthon, ahol volt mit enni, volt kit szeretni, a gazdit meg mindig várta otthon valaki.
Az idei év ennek a szinte paradicsomi állapotnak vetett véget azzal, hogy a hat fős csapatból négynek elvágta az élete fonalát. Kezdődött januárban egy súlyos cukorbetegséggel, majd szeptemberben egy bénulást okozó gerinckopással, ezt követően egy súlyos tüneteket okozó agydaganattal, és ezt követte egy öregkori végelgyengüléssel.
Ezt a sorozatot már nem volt képes tolerálni a szervezetem, és pajzsmirigy túlműködéssel válaszolt.
Olyan állapotba kerültem, hogy azt hittem megyek a macskáim után. De inkább az orvoshoz mentem amíg tudtam, és az ő segítségével eljutottam idáig, hogy most már képes vagyok arra, hogy leírjam az eseményeket ami padlóra vittek. Ahogy visszagondolok az utóbbi hónapokra, ez a pajzsmirigy dolog régebben kezdődhetett, mert a legutóbbi tüdőgondozói ellenőrzéskor szóltak, hogy nagyon magas a pulzusom. Akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Azt hittem, hogy talán izgatott vagyok a vizsgálat miatt. Hát ez a lappangó állapot aktivizálódott a veszteségek hatására. Mindenesetre, nagyon rossz volt az az állapot amikor azt hittem, hogy vége, és még itt van két öreg macskám akiket nem hagyhatok magára. De most talán már   bízhatok abban, hogy még egy kicsit rendeződik a szervezetem. Igaz, hogy vissza van néhány vizsgálat, mert egy eredmény nem eredmény de azt gondolom, hogy már remélhetem, hogy nem most írogatok utoljára.

Veszteségek és következmények.

Egészen elképesztő, hogy mostanában szinte csak veszteségek érnek.

Ilyen pl. a bringás barátnőm, aki egy alkalommal arra a kérdésemre, hogy megyünk-e arra, azt válaszolta, hogy én, már mint,hogy ő nem, de te, már mint hogy én menjek arra, aztán majd onnan 10 km.-re találkozunk. Mondtam, hogy jó, de valamiért már akkor elég nem jól érintett a kijelentése. Azért mert én, miután neki elég gyakran voltak szívproblémái, próbáltam valamennyire hozzá és az egészségi állapotához valamelyest alkalmazkodni. Aztán én mentem arra, ő meg az ellenkező irányba, és amikor odaértem arra a pontra amit megjelölt nem találtam ott. Elmentem arra a szokásos helyre ahová minden útnál szoktunk menni, majd visszajöttem oda ahol találkozni kellet volna, de nem találtam.  Hát akkor fogtam magam és elindultam haza felé. Majd már fél úton voltam amikor rám telefonált, hogy merre vagyok és mikor mondtam neki, alaposan meglepődött, de én már akkor mentem haza és nem fordultam vissza.
Ez után még egyszer találkoztunk, de csak véletlenül. Egyszer meg láttam egy olyan szituban amikor éppen ráfordultam a bringával egy közútra ahol nem állhatok meg akárhogy, de figyelni kell mert ott autók is járnak. Majd amikor odaértem ahol pihenni szoktunk, vártam egy ideig hátha jön de nem jött.
Ez után már nem láttam, sőt megváltoztattam az utamat, és más felé jöttem hazafelé.
Tudom hogy én is hibás vagyok, hogy ezután már elvesztettük egymást, de sajnos ez egy rossz tulajdonságom, hogy egy ideig alkalmazkodom, de ha sokáig nem kapom vissza ugyanazt akkor valahogyan bezáródik a lelkem és egyszerűen továbbállok.
Ez egyikünk sem gondolta, hogy keresni kéne a másikat, és nem is tudok róla semmit, mint ahogy ő sem tud én rólam semmit. Állandóan az agyamban dobol  egy mondása, hogy egy alkalommal látta egy már korábban tőlünk elmaradt bringás társunkat a szupermarketben, aki őt nem vette észre, de nem szólt neki, hanem elment másfelé. Ettől elég rossz érzéseim keletkeztek a kapcsolat fontosságát illetően.
Hát így vesztettem el a bringás barátnőm.

Születésnap!

Igen! Édesanyám ma lenne 100 éves. Nem érhette meg, mert már egy korábbi bejegyzésben írtam 89 évesen átköltözött egy másik világba.
Drága Mama! Remélem ott boldogabb vagy mint itt, ebben a világban lehetnél.

Változások.

 Azok vannak és nem is mindig jók.
Évek óta állandó gondozott vagyok a tüdőgondozóban mert COPD-s vagyok. Köszönhetem ezt részben az örökölt hajlamnak, de a nagyobbik baj és ezzel az ok is az, hogy negyven évig bagóztam.
Amikor már elviselhetetlen szintre emelkedett a fulladásom, azt mondtam, hogy így nem lehet élni és van két lehetőségem. Vagy a Dunának megyek, vagy adok egy esélyt az orvosoknak.
Hamar rájöttem, hogy az első nem igazán jó megoldás mert tudok úszni, sőt a Dunában tanultam úszni, és ezért nagyon soká tartana a dolog, ha egyáltalán sikerülne. Maradt a második lehetőség, az orvos. Tehát jelentkeztem a háziorvosnál, aki természetesen a tüdőgondozóba irányított. Történt ez 2010 januárban.
Jelentkeztem, és egy nagyon kedves doktornőre találtam, aki szerintem már elérte a nyugdíjkorhatárt, de még igen lelkiismeretesen, nagy hozzáértéssel dolgozott, gondozta a betegeket.
Néhányszor eszembe jutott, hogy vajon meddig fog dolgozni és így engem is, és a többi betegét is meddig fogja ellátni. És a legutóbbi vizitnél bizony elmondta, hogy elfáradt és itt az ideje, hogy intenzívebb pihenésre vonuljon.
Mondanom sem kell, hogy elég nehezen érintett a dolog, majdnem elsírtam magam, mert ki tudja, hogy ezután kihez és milyen orvos kezébe kerül az ember.
Végül ellátott még egyszer minden jó tanáccsal, és mondhatom, hogy nagyon érzékeny búcsút  vettünk egymástól.
Csodálatos ember aki öleléssel búcsúzik a betegétől! Pedig a négy év alatt egyszer sem adtam neki többet mint egy köszönetet! De nem is veselkedett úgy mintha többet várt volna.
Ő egy olyan ember akire mindig hálával fogok gondolni!

A másik változás szintén az egészségügyhöz kapcsolódik.
Nagyon begyulladt a szemem, annyira, hogy szinte nem tudtam nyitva tartani. Nem használt semmi házipraktika, sőt az a műkönny sem amit ilyenkor szoktam használni. Egy éjszak szinte semmit nem aludtam, mert akkor is fájt ha becsuktam, meg akkor is ha nem csuktam. Egy szóval rettenetes volt!
Valahogy reggel lett, és ahogy lehetett mentem a szemészetre. Szerencsém volt, mert fogadtak. Egy középkorú doktornő foglalkozott velem. Nagyon jól, semmi panaszom nem lehet rá. Ellátás után két nap múlvara kontrollt rendelt el, ezt rögzítette a leleten is.
A megjelölt napon jelentkeztem a betegirányítónál, aholis közölték velem, hogy a nevezett doktornő nem rendel, és nem mehetek fel, mert nincs üres időpont a másik orvoshoz. Majdnem csak hülyének néztek, és elég kemény stílusban beszéltek velem.
Feladtam, és kértem, hogy adjanak időpontot akkorra amikor az engem ellátó orvos itt lesz. Megkaptam a következő hétfőre. Megköszöntem, de azt azért nem tudtam kihagyni hogy közöljem, hogy addig elmegyek kiásom a síromat, mert jó lesz felkészülni a jövőt illetően.
Mondanom sem kell, hogy ettől azért elállt a lélegzetük, nekem meg legalább volt egy elégtétel!

Tizenegy éve.............!

Igen pont tizenegy éve, hogy édesanyám elment egy békésebb világba. 89 éves volt, de világosan látta, hogy egy nehéz világ következik. Igaza lett, de azt hiszem, hogy még ő sem gondolta, hogy visszajön az a világ amikor nem az emberség lesz a ő mérce egy ember megítélésében, hanem az, hogy mennyi a vagyona, mennyi a pénze. Ahogy én sem gondoltam, hogy a nehéz gyermekkor után egy hasonlóan nehéz időkorba megyek bele.

 Drága Mama, mint ahogy ígértem sohasem felejtem el amit tőled kaptam, a becsületességet, az erős akaratot, és az önálló életet és gondolkodást. Köszönöm Édesanyám!

Biztos én vagyok a hibás.

Mostanában egyre nehezebb elhinni azt ami címet adtam valamikor ennek a blognak. Annyi minden dolgozik vele szemben, hogy már nincs nagyon erőm, meg akaratom vele szembe hadakozni. Ez a hadakozás természetesen csak érvelés bizonyos más nézeteket valló emberekkel. Elhisznek mindenféle maszlagot még olyanok is akik tudom, hogy végig élték a Rákosi rendszert és már akkor is tapasztalhatták, hogy többnyire nem igaz az amit a hatalmon levő vezető politikusok mondanak. Mit mondanak, az arcunkba hazudnak nap mint nap!  Ez a hatalom már nem a nép érdekeit képviseli, hanem a saját és az ő közvetlen környezetéét. Ebben a környezetbele tartozik a közeli és távoli rokonságuk, a közeli és távoli barátaik, támogatóik, és mindenki aki az ő szekerüket tolja! Ez már régen nem demokrácia, ez már egy valódi diktatúra. Ha valaki nem tetszik, vagy nem akarja az ő parancsaikat követni, az könnyen a nyakába kaphat egy jó kis adóellenőrzést, ami biztos feltár valamit , amit aztán jól feltupírozna a közvélemény elé tárnak, és ezzel jól ellehetetlenítik az illetőt!

Azt mondják, hogy egyre jobban élünk!
Azt mondják, hogy csökken az államadósság!
Ez még csak két dolog  ami szemenszedett hazugság!

Én is kapok?

Már nagyon régen jártam erre, de ma történt valami, ami egész az agyamban dobol. Tudom, hogy sok szegény ember van. Sok ember élete legalább olyan nehéz mint amilyen a gyerekkoromban volt. Igaz, hogy akkor legalább munka volt, és a családok felnőtt tagjai fizetésért dolgoztak. Nem volt túl sok, de az alapvető szükségleteket a szülők, ha spórolósan is de kihozták belőle. Még a gyermeküket egyedül eltartó szülők is valahogy kisakkozták, hogy még a hónap végén is legyen, ha más nem is, legalább zsíros kenyér.
Már egy ideje észrevettem, hogy egy fiatal nő három gyerekkel a kukákban keresgél valami hasznosítható után. Vagy alumínium dobozt, de az is lehet, hogy adott esetben kidobott élelmiszert is. Számomra rettenetes látvány, mert mi sem voltunk gazdagok, meg egy háború utáni lerobbant országban kellett az embereknek valahogy megélni, de ilyen  kegyetlen, elképesztő dologra, hogy kukázás, nem szorultak az emberek. Mindig nagyon nehezen érint amikor látom, hogy emberek mire kényszerülnek, pláne ha gyerekekről van szó. A gyerek semmiről nem tehet, sem a arról, hogy a politikusok elrontják a helyzetet, sem adott esetben a szüleik tehetetlenségéről vagy esetleges vétkeiről. És mégis ők a legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek.

Ma bringázás után bevásároltam, és éppen akkor értem a kapuhoz amikor ez a család az utca kukáit kutatta. Minden gyerek kezében volt egy szatyor amibe gondolom a gyűjteni érdemes, mások szerint hulladékot tették. Az anya kotorta kukát, és a talált valamiket szortírozta hol egyik gyerek szatyrába, hol a másikéba.
Én elkezdtem kipakolni a szatyraimat a csomagtartóból, és eszembe jutott, hogy két csomag narancsot vettem, és minek nekem két csomag! Elég lenne egy is! Szóltam a hozzám legközelebb levő gyereknek, hogy jöjjön hozzám, és neki adtam az egyik csomag narancsot. Aranyos volt, szépen megköszönte ő is meg az anyjuk is. Én mondtam neki, hogy osszátok el egymás között. Majd elindultak, de a legkisebb vissza fordult.
Hozzám szaladt és azt kérdezte tőlem, hogy " én is kapok?" Anyja szolt neki gyere itt van neked is, de nekem nagyon elszorult a szívem, mert nincs annál szörnyűbb dolog mint a gyerek koldulás!
Nem tudom, hogy meddig lehet még süllyedni, meddig lehet még embereket alázni!?
Mondani sem kell, hogy ez után elég nehéz napom volt!