Változások.

 Azok vannak és nem is mindig jók.
Évek óta állandó gondozott vagyok a tüdőgondozóban mert COPD-s vagyok. Köszönhetem ezt részben az örökölt hajlamnak, de a nagyobbik baj és ezzel az ok is az, hogy negyven évig bagóztam.
Amikor már elviselhetetlen szintre emelkedett a fulladásom, azt mondtam, hogy így nem lehet élni és van két lehetőségem. Vagy a Dunának megyek, vagy adok egy esélyt az orvosoknak.
Hamar rájöttem, hogy az első nem igazán jó megoldás mert tudok úszni, sőt a Dunában tanultam úszni, és ezért nagyon soká tartana a dolog, ha egyáltalán sikerülne. Maradt a második lehetőség, az orvos. Tehát jelentkeztem a háziorvosnál, aki természetesen a tüdőgondozóba irányított. Történt ez 2010 januárban.
Jelentkeztem, és egy nagyon kedves doktornőre találtam, aki szerintem már elérte a nyugdíjkorhatárt, de még igen lelkiismeretesen, nagy hozzáértéssel dolgozott, gondozta a betegeket.
Néhányszor eszembe jutott, hogy vajon meddig fog dolgozni és így engem is, és a többi betegét is meddig fogja ellátni. És a legutóbbi vizitnél bizony elmondta, hogy elfáradt és itt az ideje, hogy intenzívebb pihenésre vonuljon.
Mondanom sem kell, hogy elég nehezen érintett a dolog, majdnem elsírtam magam, mert ki tudja, hogy ezután kihez és milyen orvos kezébe kerül az ember.
Végül ellátott még egyszer minden jó tanáccsal, és mondhatom, hogy nagyon érzékeny búcsút  vettünk egymástól.
Csodálatos ember aki öleléssel búcsúzik a betegétől! Pedig a négy év alatt egyszer sem adtam neki többet mint egy köszönetet! De nem is veselkedett úgy mintha többet várt volna.
Ő egy olyan ember akire mindig hálával fogok gondolni!

A másik változás szintén az egészségügyhöz kapcsolódik.
Nagyon begyulladt a szemem, annyira, hogy szinte nem tudtam nyitva tartani. Nem használt semmi házipraktika, sőt az a műkönny sem amit ilyenkor szoktam használni. Egy éjszak szinte semmit nem aludtam, mert akkor is fájt ha becsuktam, meg akkor is ha nem csuktam. Egy szóval rettenetes volt!
Valahogy reggel lett, és ahogy lehetett mentem a szemészetre. Szerencsém volt, mert fogadtak. Egy középkorú doktornő foglalkozott velem. Nagyon jól, semmi panaszom nem lehet rá. Ellátás után két nap múlvara kontrollt rendelt el, ezt rögzítette a leleten is.
A megjelölt napon jelentkeztem a betegirányítónál, aholis közölték velem, hogy a nevezett doktornő nem rendel, és nem mehetek fel, mert nincs üres időpont a másik orvoshoz. Majdnem csak hülyének néztek, és elég kemény stílusban beszéltek velem.
Feladtam, és kértem, hogy adjanak időpontot akkorra amikor az engem ellátó orvos itt lesz. Megkaptam a következő hétfőre. Megköszöntem, de azt azért nem tudtam kihagyni hogy közöljem, hogy addig elmegyek kiásom a síromat, mert jó lesz felkészülni a jövőt illetően.
Mondanom sem kell, hogy ettől azért elállt a lélegzetük, nekem meg legalább volt egy elégtétel!

Tizenegy éve.............!

Igen pont tizenegy éve, hogy édesanyám elment egy békésebb világba. 89 éves volt, de világosan látta, hogy egy nehéz világ következik. Igaza lett, de azt hiszem, hogy még ő sem gondolta, hogy visszajön az a világ amikor nem az emberség lesz a ő mérce egy ember megítélésében, hanem az, hogy mennyi a vagyona, mennyi a pénze. Ahogy én sem gondoltam, hogy a nehéz gyermekkor után egy hasonlóan nehéz időkorba megyek bele.

 Drága Mama, mint ahogy ígértem sohasem felejtem el amit tőled kaptam, a becsületességet, az erős akaratot, és az önálló életet és gondolkodást. Köszönöm Édesanyám!

Biztos én vagyok a hibás.

Mostanában egyre nehezebb elhinni azt ami címet adtam valamikor ennek a blognak. Annyi minden dolgozik vele szemben, hogy már nincs nagyon erőm, meg akaratom vele szembe hadakozni. Ez a hadakozás természetesen csak érvelés bizonyos más nézeteket valló emberekkel. Elhisznek mindenféle maszlagot még olyanok is akik tudom, hogy végig élték a Rákosi rendszert és már akkor is tapasztalhatták, hogy többnyire nem igaz az amit a hatalmon levő vezető politikusok mondanak. Mit mondanak, az arcunkba hazudnak nap mint nap!  Ez a hatalom már nem a nép érdekeit képviseli, hanem a saját és az ő közvetlen környezetéét. Ebben a környezetbele tartozik a közeli és távoli rokonságuk, a közeli és távoli barátaik, támogatóik, és mindenki aki az ő szekerüket tolja! Ez már régen nem demokrácia, ez már egy valódi diktatúra. Ha valaki nem tetszik, vagy nem akarja az ő parancsaikat követni, az könnyen a nyakába kaphat egy jó kis adóellenőrzést, ami biztos feltár valamit , amit aztán jól feltupírozna a közvélemény elé tárnak, és ezzel jól ellehetetlenítik az illetőt!

Azt mondják, hogy egyre jobban élünk!
Azt mondják, hogy csökken az államadósság!
Ez még csak két dolog  ami szemenszedett hazugság!

Én is kapok?

Már nagyon régen jártam erre, de ma történt valami, ami egész az agyamban dobol. Tudom, hogy sok szegény ember van. Sok ember élete legalább olyan nehéz mint amilyen a gyerekkoromban volt. Igaz, hogy akkor legalább munka volt, és a családok felnőtt tagjai fizetésért dolgoztak. Nem volt túl sok, de az alapvető szükségleteket a szülők, ha spórolósan is de kihozták belőle. Még a gyermeküket egyedül eltartó szülők is valahogy kisakkozták, hogy még a hónap végén is legyen, ha más nem is, legalább zsíros kenyér.
Már egy ideje észrevettem, hogy egy fiatal nő három gyerekkel a kukákban keresgél valami hasznosítható után. Vagy alumínium dobozt, de az is lehet, hogy adott esetben kidobott élelmiszert is. Számomra rettenetes látvány, mert mi sem voltunk gazdagok, meg egy háború utáni lerobbant országban kellett az embereknek valahogy megélni, de ilyen  kegyetlen, elképesztő dologra, hogy kukázás, nem szorultak az emberek. Mindig nagyon nehezen érint amikor látom, hogy emberek mire kényszerülnek, pláne ha gyerekekről van szó. A gyerek semmiről nem tehet, sem a arról, hogy a politikusok elrontják a helyzetet, sem adott esetben a szüleik tehetetlenségéről vagy esetleges vétkeiről. És mégis ők a legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek.

Ma bringázás után bevásároltam, és éppen akkor értem a kapuhoz amikor ez a család az utca kukáit kutatta. Minden gyerek kezében volt egy szatyor amibe gondolom a gyűjteni érdemes, mások szerint hulladékot tették. Az anya kotorta kukát, és a talált valamiket szortírozta hol egyik gyerek szatyrába, hol a másikéba.
Én elkezdtem kipakolni a szatyraimat a csomagtartóból, és eszembe jutott, hogy két csomag narancsot vettem, és minek nekem két csomag! Elég lenne egy is! Szóltam a hozzám legközelebb levő gyereknek, hogy jöjjön hozzám, és neki adtam az egyik csomag narancsot. Aranyos volt, szépen megköszönte ő is meg az anyjuk is. Én mondtam neki, hogy osszátok el egymás között. Majd elindultak, de a legkisebb vissza fordult.
Hozzám szaladt és azt kérdezte tőlem, hogy " én is kapok?" Anyja szolt neki gyere itt van neked is, de nekem nagyon elszorult a szívem, mert nincs annál szörnyűbb dolog mint a gyerek koldulás!
Nem tudom, hogy meddig lehet még süllyedni, meddig lehet még embereket alázni!?
Mondani sem kell, hogy ez után elég nehéz napom volt!

Szerencse, hogy vége az évnek!

Nem elég, hogy napok óta agyon aggódom magam, mert az egyik macskám, Salamonka nagyon beteg. Egyszer úgy néz ki, hogy talán jobban van, és aztán megint visszaesek és rosszabbul van.
Ma reggel még bojlerem is elromlott. Szerencse, hogy a szerelőm ide tudott jönni, és meg is lehetett csinálni.
Karácsony előtti napon a monitorom ment tönkre, aztán beteg lett a macska, most meg a bojler ment tönkre.
Holnap december 31. remélem már nem jön semmi, mert a három megvolt, és elég is volt!

Hogyan?

Vége van a karácsonynak! Erre azt mondjuk már nagyon régen, hogy a szeretet ünnepe. De ki szeressen kit? Ember az embert! De akkor miért gyűlölködnek az emberek állandóan? Miért nem lehet békében megférni egymás mellett?
A történelem során nagyon ritkán fértek meg békében a különböző nációk. Mindegyik meg van győződve róla, hogy azért mert más van a világon , neki kevesebb hely jut, kisebb élet lehetőség. És legtöbbször egymás öldösésébe torkollik a viszály, a féltékenység. Szinte mindegy, hogy milyen náció. Akár melyik földrészről van szó. Amerika, Európa, Ázsia teljesen mindegy, mindenhol viszálykodnak az emberek! Van ahol  nyomor tizedeli az embereket, de van ahol a faji ellentétek.
Amikor elkezdetem ezt a blogot, akkor azt mondtam, hogy "Az élet szép, tedd még szebbé", ma nem tudom, nem vagyok biztos benne, hogy igazam volt akkor. Akkor szép ha az ember igyekszik elkerülni a bajokat. Az elkerülés nem abból áll, hogy legalább egy közösségnek sikerüljön el kerülni a bajokat, hanem annak örülünk ha egyéni szinten sikerül. Sőt ha valahol valami bajt sejtünk inkább elfordulunk, csak ne kelljen látni, mert segíteni úgy sem tudunk! Baj pedig van éppen elég! Egyéni szinten is de társadalmi szinten is! Egyre több embernek a napi élet megoldása is gond, nagyon soknak lehetetlen. Ők egy tányér meleg levesért állnak sorban, és egyre többen vannak!

Mostanában egyre nehezebben viselem mások baját látni, mert az már túl megy a baj kategóriáján, az már tragédia, szenvedés.

Tudom, hogy segíteni kellene, de nem tudom hogyan!Hogyan tegyük még szebbé azt ami egyre nehezebb, és ezáltal egyre csúnyább, és egyre elviselhetetlenebb! Hogyan???

Furcsa, de jó kedvem van!

Hogy miért furcsa? Azért mert megúsztam a mai bringázást. És miért olyan csoda, hogy megúsztam?  Hát azért mert félig süketen, szó szerint süketen vágtam neki a mai bringázásnak.

Már a korábbi bejegyzésemben írtam, hogy mostanában sokszor szédülök, vagy csak megmagyarázhatatlanul bizonytalannak érzem magam , és ezért többször kihagyom a bringázást.
Reggelente sokszor előfordul, hogy bedugult bal füllel ébredek, és mire indulásra készre hozom magam addigra csak, csak hallóvá válik a fülem. Tegnap reggel történt, hogy nem vált hallóvá!
Próbáltam valahogy megszabadulni ettől nagyon kellemetlen érzéstől, de nem sikerült. Ezért nem volt bátorságom elindulni bringázni.

Egész nap nem jött rendbe, és miközben hol sajnáltam magam, hol mérgelődtem, eszembe jutott az egyik bringás barátnőm, akinek születése óta gyenge a hallása, olyan szinten, hogy hallókészülékkel  él, bringázik, sőt jogosítványa is van, és autót vezet.
Ezek után elhatároztam, hogy ha túlélem az éjszakát, és jó idő lesz akkor elmegyek bringázni.
Túl éltem, jó idő lett, és vettem magamnak egy jó adag bátorságot és délelőtt 10 óra tájban elindultam.
Hát mit mondjak? Elég furcsa volt, hogy csak egy oldalon hallottam valamit, és amikor megelőzött egy-egy autó nem hallottam, hogy közeledik, csak azt vettem észre, hogy elszáguld mellettem. Azért nagyon nem bántam, hogy csak kis szakaszon kellett autók mellett menni.
Visszafelé bementem vásárolni is, hát az is érdekes volt, mert néha csak azt láttam, hogy tátognak az emberek, és zsivajnál többet nem hallottam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy mindig, illetve azóta mióta középfül gyulladásom volt a bal fülemmel hallottam jól, a jobbal nem annyira. És most ez a nem annyira maradt  aminek hallásához igen nagy szükségem van arra, hogy lássam a beszélőt, mert a szájmozgást hozzáadva a halláshoz, meg értem, hogy mit mond az illető. A vásárlást is túléltem, haza is értem!
Arra azért elég gyorsan rájöttem, hogy most amíg ez az állapot tart, addig a szememre és a figyelmemre sokkal nagyobb szükségem van ahhoz, hogy a bajt elkerüljem!

Nahát ezért van jó kedvem, még akkor is ha furcsa egy kicsit ez a vidámság!