Kikaptunk.

A jövő segítőkutyái. Labrador testvérpár.

Ilyen ketrecekben töltik az idejüket a kiképzés szünetében.

Keddi nap lévén , megint voltam csí-kungon.

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam róla. Ez, egy kínai meditációs gyakorlat, ami személyiség fejlesztő is, és testi, lelki kondíció javító is. Nagyon szeretem, mert nem árt az embernek, ha időröl, időre kitisztítja a tudatában lerakódott, személyiség romboló információkat, és negatív érzéseket.

A foglalkozás két részből áll, u.m. elméleti és gyakorlati. Az elméleti részben, a csí-kunggal kapcsolatos, tanácsokat, és tapasztalásokat olvassuk, és beszéljük meg azok külnböző értelmezéseit. az elméleti rész pedig a szorosan vett meditáció.

Egy, különböző korú, jó kis csapat jött össze. Ma a gyakorlat vezetővel együtt, hatan vettünk részt a foglalkozáson. A nagyon is eltérő életkor ellenére, sok dologban hasonló a felfogásunk, jókat tudunk beszélgetni. Ez ma is így történt. A kelleténél jobban belefelejtkeztünk a vitába.

Az idő nagyon elszaladt, és arra nem maradt amiért, tulajdonképpen hétről, hétre összejövünk.

Ez már másodszor fordult elő.

A foglalkozás vezető, nagyon szelíden, de érthetően kifogásolta, hogy nem teljesen azzal foglalkoztunk amiért összejöttünk. A kifogások mellett további lehetőségeket is ajánlott. Így pl., ha akarjuk többször is összejöhetünk, hogy az eredeti célunknak is megfeleljünk, nevezetesen a csí-kung gyakorlásnak.

Igen tiszteletre méltó az ajánlat, mert a terem bérletet a saját pénzéből fedezi, mert az általunk fizetett, szinte jelképes összeget, minden évben, különböző jótékony célra ajánljuk, és adjuk.

Tavaj, a vakvezető-kutyakiképzőnek, idén pedig már beszéltünk róla, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek képzésére ajánljuk.

Újra itt!

Egy szinesedő bokor a budafoki bringaút mentén 2008 októberében.

A Vincellért ábrázoló szobor, a Boráros téren.

Egy csodálatosan megcsavarodott fatörzs, a délbudai bringaút mentén.

Nagyon régen jártam itt. Sok minden történt az óta. A legtöbb olyan dolog amiről nem szívesen beszélek, mert mind csak nyafogás, siránkozás, és ha azt mondom, hogy szebbé lehet tenni az életet akkor azt tegyük, és ne siránkozzunk.

Amíg jó idő volt, rendszeresen jártam bringázni, a végén már napi 20km.-t hajtottam alapban, de volt, hogy ennél többet, mert a rutinon kívűl még máshová is mennem kellett. Nem dicsekedni akarok, de az én koromban (70év) ez nem kis teljesítmény. Jól is éreztem magam, fizikailag is meg lelekileg is. A vérnyomásom is jó, meg aludni is tudtam rendesen. Az utóbbi időben ezt nem mondhatom el, mert rendszeresen felébredek egy-két óra alvás után, és nem tudok visszaaludni. Tudom, hogy ez már az idős korral járó érrendszeri állapot következménye, de éppen ennek a bajnak enyhítésére jó a rendszeres bringázás, ami most a téli idő miatt nem lehetséges.

Az esti tornázást nem hagytam el, mert a gerinc meszesedésem miatt nem szabad abbahagyni, mert ha sokszor kihagyom akkor egyszercsak előjön a szédülés, az meg valami borzalmas állapot. Nem is szeretném azt megvárni.

Nem szeretek a közösségi közlekedéssel utazni, de miután nem lehet bringázni, így rákényszerülök, hogy hetenként egyszer, amikor a csikungra megyek, akkor villamossal menjek. Még ez az egy-egy alkalom is felzaklat, mert az emberek nagy többsége sajnos nagyon türelmettlen, és elég dúrva hangnemben beszél egymással, és egymásról, meg a körülöttünk zajló eseményekről. Igaz, nem könnyű az élet, de a dúrvaság sem teszi könnyebbé, és a bajokat is nehezebb elviselni, sőt megoldani is ha egymást is bántjuk. Nem tudom hova fajúlhat még ez az állapot, de félek, hogy nem sok jónak nézünk elébe.

Csikungra szeretek járni, és járok heti rendszereséggel. Nagyon jó hetenként legalább egyszer egy jó meditációs gyakorlattal kitisztíni az ember agyát, és megerősíteni a tudatát. Hiszen az ember már régóta tapasztalhatja, hogy a gondolatnak ereje van. Ha azok pozitívak, akkor kifejezetten hasznos, mert megerősiti az embert érzelmileg és fizikailag egyaránt. Segít abban, hogy ne csak a bajokat vegyük észre, hanem a körülöttünk levő szép, és jó dolgokat is. Sőt én azt mondom, hogy nem csak passzívan várni kell a szép és jó dolgokat, hanem keresni kell őket. Sokszor nagyon csekélynek tűnő események jó hangulatot, kellemes érzéseket kelthetnek az emberben. A kicsi öröm is öröm, és nagyon meg kell becsűlni.

A környezetünkben egy-egy fa, még ha éppen lombtalan is, lehet szép, mert a formája a törzse egy valóságos csoda. Vagy a fények játéka a nedves tetőn, vagy a madarak röpte. Vagy egy szép épület, vagy szobor. Vagy egy kisgyermek kacagása.

Ha van szemünk a látásra, fülünk a hallásra akkor ezek a dolgok vidámabbá, boldogabbá tehetik életünket.

Nem értem!

Kajakosok edzése a Dunán.

Az edző, a motrcsónakban követi az edzést folytató sportolókat.

Sajnos nem értem, hogy mi történt egy híres, elismert, közismert, példakép, világhírű, és még ki tudja hány pozitív jelzővel illethető, kétszeres olimpiai bajnok körül. Nem tudom, hogy van-e felelős, vagy nincs, ki adott engedélyt valami bizonytalan származásu, és hatóanyagú tapasz használatára. Ez a tapasz mit csinált a szervezetében, mit visz be, vagy mit tisztít ki a szervezetből?

Az edző először azt mondta, hogy semmiféle tapasz nem volt, majd amikor már nem lehetett tagadni, mert a mentősök , az őket ért támadások után nyílvánosságra hizták , akkor elismerte, hogy évek óta a Kajak-kenu szövetség tudtával és hozzájárulásával használta a sportoló a tapaszt. A tapasz egy izmfáradtság késleltető hatóanyagot juttat a szervezetbe. Ha ez igaz, akkor legalább olyan rossz, és felelőtlen dolog mint a dopping. Az izomzat nem érzi, hogy túlterhelték, és nem küld jelzéseket az agyba, hogy lassítani kellen, és már kész is a végzetes túlterhelés, A szív izomzata nem egy gép ami talán sohasem fárad el,( de még ez sem igaz, mert az élettelen anyagok is kifáradnak!), hanem egy élő szervezet aminek a teljesítménye fokozható, de csak bizonyos határokon belül. Ezeket a határokat az egyénnek, sajátmagának kell ismerni, érezni és főleg nem átlépni. Persze más a helyzet ha valami miatt nem tudja észrevenni, hogy közeledik a határhoz. Pontosan ezt okozzák a doppingok, és valószínű az a szer is ami abban a tapaszban volt.

Ezt a gondolatmenetet követve, már szinta biztos, hogy van felelős, sőt felelősök. Felelős az is aki adta , és engedélyezte a tapaszt, de felelős az is aki kapta és használta.

Most már csak azt nem tudom, hogy ezek után kiben, miben lehet bízni? Kinek lehet hinni?

Miért kell egy egész ország sportját lejáratni, és a világ elött nevetségessé, és hitelennné tenni?

És két hét múlva olimpia! Nagyon szomorú vagyok!

Gondolatok, egy értelmettlen halál kapcsán.

A csodálatos, hajnali, öreg Duna, nagyon sok titok tudója.

Kedves Kolonics György nyugodj békében!

Már rég óta szokásommá vált a rádió valamelyik csatornájának allandó hallgatása. Jó háttér az egyéb tevékenységek kiegészítésére, leköti az ember maradék figyelmét, és nem felejti el, hogy hogyan kell egyszerre több dologra is figyelni.

Néhány napja az egyik híradás hallgatása közben egy nagyon megdöbbentő eseményről számolt be a rádió: " Meghalt Kolonics György kétszeres olimpiai bajnok" Elöször nem is tudtam, hogy miről, vagy kiről beszél, mert a név nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy fiatal, vagy idősebb emberről van-e szó. Azt tudtam, hogy sportoló, de elsőre nem tudtam, hogy milyen sportágat képvisel, miben volt bajnok, miben lett híres ember. Majd csak amikor tovább figyeltem, hallottam, hogy edzés közben lett rosszul a kenuban, és a motorcsónakon kísérő edző hozta ki a partra, és ott már nem vert a szíve, ezért próbálták újra éleszteni, akkor kapcsoltam, hogy egy fiatal, 36 éves, olimpiára készülő kenusról van szó.

Ez egyszerűen borzalom! Nem ismerem személyesen, de egy ilyen fiatal ember halála mindig megrázó, és a normális enber azonnal az okokat kezdi keresni. Most is így történt. Az első gondolat persze, hogy a dopping, de az biztosan kizárt, mert az ellenőrzés olyan intenziv, hogy amellett nem lehetséges, és külömben is normális ember nem doppingol.

A második, és azt hiszem, hogy valahol itt van az igazság: túlhajtás!

Az ember szervezete egy nagyon csodálatos rendszer, és azt hisszük, hogy mindenre képes, pedig teljesítőképsségének vannak a határai. Ezeket a határokat tanácsos ismerni, és figyelembe venni! Azt pedig csak az egyén saját maga tudja megítélni, hogy hol vannak ezek a határok. Ebben segíthetnek a műszeres orvosi ellenőrzések, de mindent ezekkel sem lehet kideríteni. Az ember saját maga érzi, hogy a legnagyobb terhelésre hogy reagál a szervezete. Ha kellöen figyelmes, akkor észreveszi a korábbi, és a későbbi reakciók közti külömbségeket. Ezek a külömbségek figyelmeztető jelek arra, hogy lassítani kell! Lehet fokozni a teljesítőképességet ilyenkor is, de nem mindegy, hogy milyen ütemet diktál az egyén saját magának. Lehet, hogy ugyanazt az eredményt amit korábban egy hónapos intenzív edzés után ért el, ma már csak két hónapos fokozatos terheléssel éri el. Sőt az is lehet, hogy már nem érheti el, mert a szervezete, és különösen a szíve nem képes a teljesítményt károsodás nélkül fokozni. Ez az egyén akaratátol függettelen, objektív dolog! Ezt nem tudja senki átlépni, ezek a teljesítőképsség határai. Ha ezt valaki figyelmen kívűl hagyja, az bűnt, de legalábbis nagy, és jóvátehetettlen hibát követ el saját magával szemben.

Ezzel együtt, vagy ettől függettlenűl én teljesen megértem a Kolonics Györgyöt, hogy mégegyszer szerette volna átélni a győzelem gyönyörű, és semmihez nem hasonlítható érzését!

Ebben támogatókra is talált, pedig azt hiszem, hogy inkább visszatartani kellett volna, mert mint később kiderűlt, voltak előzetes jelei a túlterheltségnek. Edzés közben, többször szédűlt, ami legalábbis agyi oxigénhiányra utal, az pedig lehet szívműködési zavar is.

Bekövetkezett a tragédia: a szív izomzata nem bírta tovább, és MEGÁLLT. Ilyenkor van öt perc arra, hogy az agy károsodása nélkül hozzáértő, segítő emberek újraindítsák a magatehetettlen embertársuk szívét. Itt sajnos nem volt aki a Kolonics szívét ujraindítsa! Csak olyan emberek voltak, akik nem értették, és ma sem értik, hogy mi történt, de szorgalmasan keresik a felelőst aki megelőzhette volna a tragédiát. Elfelejtik, hogy legelőször saját magukba kellene nézni, mert a felelősök, legalábbis felerészben ők maguk, a másik felerész sajnos a Kolonicsé, mert nem lett volna szabad túlhajtania saját magát.

A borzasztó az, hogy egy ilyen szörnyű tragédia kapcsán is előtérbe kerűl a manapság olyannyira divatos hibáskeresés. Ma már ott tart a dolog, hogy a MENTŐK-nél belső vizsgálat indult, hogy miért nem értek azonnal a helyszínre, és miért nem tudták megmenteni az életét? Nem mondom, hogy nem lehettek volna gyorsabbak, de mint már mondtam ilyenkor ÖT PERC-en múlik minden. Ehhez pedig hozzáértés, és hideg fej kell. Ha valamelyik hiányzik, akkor elveszett egy ember élete, és ezt soha többet nem lehet megtalálni, és visszaadni!

Hidegfront!

A készülődő front felhői a Duna felett.

Ma biztos nem fogom látni a dunai napfelkeltét.

Úgy, öt-hat évvel ezelött történt, hogy teljesen váratlanul nagyon erősen elkezdtem szédülni. Mondanom sem kell, hogy nagyon megijedtem. Édesanyám akkor volt magatehetettlen, fekvő beteg, és én láttam el őt. Megígértem neki, hogy nem engedem kórházba vinni, ezért nagy szükség volt arra, hogy nekem ne legyen semmi bajom. Olyan erősen szédültem, hogy nem mertem bezárni a bejárati ajtót, hogy ha nem tudok kimenni ajtót nyitni, akkor is betudjon jönni valaki hozzánk. Akkor még reggelre elmúlt, de azóta már többször előjött, és mondig hosszabb ideig tart, és minden alkalommal erősebb. Most is szükség van arra, hogy ne legyen semmi bajom, mert a macskáimat gondozni kell. Nagyon nem szeretném őket senki másra hagyni. Ezért muszáj összeszedni magam.

----------------------------------------------------------------

Most este 8 óra van, és szerencsére sokkal jobban érzem magam. Remélem, holnap reggel már tudok menni bringázni. Nagyon hozzászoktam, és szeretem is, és nagyon hiányzik, ha valami miatt nem tudok menni. Fizikailag is, meg lelkileg is nagyon jót tesz. Habár, amikor a hajléktalan macskák területéhez érek, mindig összeszorúl a szívem. Tudom, hogy jól tettem, hogy kimentettem őket, de a Harlekin eltünése nagyon bánt, nem tudom túl tenni magam rajta.

Azért remélem, hogy szép lassan majd enyhül ez az önvád.

Aki ma megdob kővel, annak a jövőben, még szüksége lehet rád!

A Hárosi Dunaparton találtam ezeket a gyönyörű fákat.

Ha nem lesz ennyire meleg, ide még sokszor fogok elmenni.

Már második napja, hogy nem mentem bringázni. A házban elektromoshálózat felujítás van és szinte nem tudok kimozdulni. Kora reggel, amikor bringázni szoktam, esett az eső. Napközban meg itt vannak a szerelők, és nem csak a lépcsőházban dolgoznak, hanem a lakásban is , mert a kis biztosítékokig cserélik a vezetéket. Ezen kívűl, a szomszéd is megbízott, hogy engedjem ben őket az ő lakásába, és ha lehet maradjak is ott velük, ne hagyjam őket egyedül a lakásban.

Ebben az az érdekes, hogy ez, az a szomszéd aki kb. tíz évvel ezelőtt alaposan meghúrcolt a hivatalnál a macskák miatt. A neje, aki akkor még vele volt és itt lakott, kitalálta, hogy a macskáktól olyan büdös van, hogy nála a lakásában nem lehet megmaradni a szagtól. Először csak azt akarta, hogy ne nyissak ablakot, vagy beszéljük meg, hogy ki, mikor szellőztet. Ezt a nyári melegben egyszerűen nem lehet megoldani. Ennek ellenére azt hittem, hogy ez majd megoldás lesz, és ezért belementem, de később láttam, hogy hiba volt. Meg is mondtam neki, és akkor nyitottam ablakot amikor a kinti a hőmérséklet már egy kicsit csökkent, és egész éjszaka nyitva is hagytam. Na ettől aztán teljesen kiakadt, és megfenyegetett, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Mondtan neki, hogy nyugodtan tegye meg, állok elébe.

Meg is tette, és ezután egy több évig húzódó hivatalos eljárás lett, amit a végén én nyertem meg.

Jöttek ellenőrizni, a hivataltól, a tisztiorvosi szolgálattól, az állatorvosi hivataltól. Mindenki jegyzőkönyvezett, és senki sem tudta azt írni, hogy nincs rendben az állattartás. Mindenki azt írta, hogy tisztán rendesen vannak tartva a macskák. Tiszáták ők maguk is meg, a környzetük is. Ennek ellenére a hivatal olyan határozatot hozott, miszerint távolítsam el a macskákat. Én persze fellebeztem, de kivártam a harminc napos határidőt. Mire személyesen bevittem a fellebezést, már ők idegeskedtek, hogy kikésem az időből. Mondtam nekik, hogy ne ízgúljanak ismerem a jogaimat, és megfogom nyerni az ügyet. Ennek ellenére a másodfok is azt hozta ki, hogy távolítsak el annyi macskát, hogy csak öt maradjon. Akkor tizenöt macska volt a lakásban. Mind a tizenöt itt született, kedvesek voltak, szerettük öket! Hogyan kellett volna választani közülük, hogy ki menjen, és ki maradjon? Erre nem voltam hajlandó. A másod fok után, már csak a polgári bírósághoz lehetett fellebezni.

Megkerestem egy nagy múltú, híres állatvédő szervezetet, segítséget kértem és kaptam. Térítés mentesen megírták a bírósági beadványt, a korábbi papírok alapján, és bíztattak, hogy törvényellenes a hatóság határozata, és meg kell nyernem a pert. Ügyvédre nem volt pénzem, így egyedül mentem a tárgyalásra. Egy nagyon rendes bírónő tárgyalta az ügyet. Egyből kétségbe vonta a hivatal határozatát, de kíváncsi volt az eredeti panaszos véleményére is, ezért elnapolta a tárgyalást, és beidézte ezt a szomszédomat.

Ezutan egy nap megkeresett a szomszédom, hogy az idős édesányámra való tekintettel, eláll a feljelentéstől. De majd később visszatérünk rá! Mondtam neki, már késő, mert bíróságra vittem az ügyet, és ő is fog kapni egy idézést, mert megakarja hallgatni a panaszát a bíró.

Szerintem ő már akkor ezt tudta, és éppen ez alól akart kibújni, mert a tárgyalásra nem jött el.

Ettől függettlenűl megtartották a tárgyalást, és a fellebezést is kizárva eltörölték a hatóság korábbi határozatait. Magyarán, nekem lett igazam! Ezt én tudtam, már a legelején, csak ez a kis parsztivadék azt hitte, hogy azt csinál amit akar, rákényszeríthet másokat arra, hogy az ő elképzelése szerint éljenek a saját lakásukban. Soha nem szerettem, és nem is tűrtem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, mit csináljak. Az is igaz, hogy mindig vigyáztam arra, hogy mások érdekeit ne sértsem, ha lehet ne okozzak másoknak kellemettlenséget. Én magam sem szeretem a koszt,éppen ezért mindig nagyon tisztán tartottam a macskákat, és ezért voltam biztos a dolgomban. Azt nem mondhatom, hogy nem haragudtam rájuk,de a köszönésnél többre nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mindig önálló emberként igyekeztem idegen segítség nélkük rendezni az életemet, nem szerettem kérni soha senkitől semmit, sem anyagiakat sem pedig egyéb segítséget.

Ezzel szemben, ők már többször szorúltak az én segítségemre. Csak egy esetben utasítottam vissza, amikor az asszony, aki akkor már külön élt a kislányával, tanunak akart ahhoz, hogy a férje kizárta a lakásból. Na akkor elhajtottam, és rácsaptam az ajtót. Ilyen vastag bőre a képén nagyon kevés embernek van. Nagyon sajnálom, de azóta nem szeretem, sőt még csak látni sem bírom ezt a tyúkot.

Na, ez a szomszédom kért, hogy felügyeljem a lakását addig amíg az emberek dolgoznak. Persze, hogy megtettem, neki dolgoznia kell, és ma már nem úgy van mint régen volt, hogy megértették a dolgozó problémáját és vehetett ki szabadságot. Ma már nagyon gyorsan elkűldik a dolgozót, és vesznek fel másikat. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy én úgyis itt vagyok, miért ne segíthatnék. Ráadásúl, akkor régen nem ő volt a gonosz, hanem a neje áldozata, csak akkor ő még nem tudta, de ma már szerintem ő is tudja.

A rét.

Száradó gallyak mindenütt.

Hatalmas teherautókkal hordják a földet, a terület feltöltéséhez.

Egy levágott vadrózsabokor. Ki tudja, hogy miért kellett meghalnia?

Itt még él, de méhány nap mólva már ő is csak szép emlék. Ki tudja hány madár fészke ment tönkre?

A faágak daráléka, egyre növekvő kupacokban.

Ilyen volt amikor még nem bántották.

Mostanában sokat járok, gyermekkorom legkedvesebb játszóterén a "réten". Azért teszem idézőjelbe, mert tulajdonképpen nem is rét volt az, hanem az egyik fele egy félbemaradt, majd a háború alatt teljesen lebombázott építési terület, a másik fele meg egy valamikori mezőgazdasági terület, aminek a művelésével a 45 utáni években teljesen felhagytak. Gyerekszemmel nézve hatalmas szabad terület volt, ahol úgy ordibáltunk, rohangáltunk ahogy bennünk meglevő hatalmas energia megkívánta. Nem szólt ránk senki, hogy illedelmesen viselkedjünk. Egy szóval teljes volt a szabadságunk. A mi házunk volt a rét szélénél, a lakótelep utolsó épülete. Ha magas volt a Duna vízállása, akkor az ablakból láttuk a Dunán úszó hajók kéményét. Akkor még gőzhalyók közlekedtek, személyszállítók, teherszállítók egyaránt.

Nagyon szerettünk a réten szaladgálni, bujócskázni. Igaz, hogy néha veszélyes játékokat is játszottunk, mert a háború alatt lebombázott félkész házak romjain szaladgáltunk. A romok falai helyenként emelet magasak voltak, de a pincéig nem volt padozat. Egyszer egy társunk leesett, és olyan sólyosan sérűlt, hogy a kórházban belehelt a koponyaalapi törésbe.

Azért voltak kellemesebb játékaink is. Volt rá eset, hogy figyelőszolgálatot szerveztünk egy madárfészek őrzésére, mert egy máshonnan jött gyerek kiakarta fosztani a fészket. Mi sohasem tettünk ilyenté és nem akartuk, hogy más megtegye, ott ahol úgy gondoltuk, hogy nekünk kell vigyázni a madarakra. Már akkor is nagyon sok madár volt, főleg stiglicek.

Rengeteg vadrózsa volt a réten, szép nagy bokrok, biztonságos fészkelőhely volt a madarak számára.

A rét másik részén, oda ritkábban mentünk, mert messzebb volt, vadnyulak, és fácánok is voltak. Sokszor még kisnyulakat is lehetett látni. Ezen a részen egészen az 50-es évekig mezőgazdasági termelés is folyt. Búzát, és kukoricát termeszetettek. Aratáskor jött a cséplőgép, és megnézhettük, hogyan csépelik ki a búzát. Akik művelték a földeket, lovaskocsival jártak ki dolgozni. A mai gyerekek nem is tudják, hogy mennyi élménytől fosztotta meg őket a fejlődés, az iparosodás. A terület legvégében, ahol most egy nagy gyártelep van, egykor még egy disznóhízlalda is volt.

Ahogy múltak az évek, felszámolták ezeket a tevékenységeket, a terület egy részét feltötötték kommunális szeméttel, és felépítették a IV.sz. házgyárat.

A lakótelep felöl folytatták annak a lakótelepnek a felépítését amit még a háború elött kezdetek el. A lakóteleppel szemben, a rét Hunyadi János út felöli sarkában felépítettek két gyárat. A Homok gyárat, és a Méz gyárat. Így már csak a terület a középső része maradt, de az is éppen elég nagy terület volt arra, hogy családi kirándulóhelyként funkcionáljon.

Szabadon nőhettek a fák és a bokrok, nagyon sok vadszeder volt ami frissen szedve nagyon finom gyümölcs volt.

Évtizedekig nem törődött vele a város vezetése, hogy mi folyik a területen, ezért aztán amikor nőtt a hajléktalanok száma a városban, ezt is felfedezték, és szép lassan benépesítették.

Évekig hajléktalan tanya volt. Sokan közülük konyhakertet műveltek, fákat ültettek. Ma már nagyon sok gyümölcsfa van a területen. Cseresznye, meggy, alma, dió. Sok háziállattal vették magukat körül. Most erről inkább nem írnék, mert ezzel részletesen foglalkoztam a másik blogomban.

Az idén tavasszal a helyi önkormányzet úgy döntött, hogy hasznosítja a területet, és ezután kezdődött el az a tevékenység ami teljesen megváltoztatja a terület arculatát.

Most ott tartanak, hogy a talajszintjéről minden növényt kivágtak, letaroltak, az ott élő állatok életét ezzel lehetettlenné tették. Ma siralmasan néz ki az egész, kíváncsian várom, hogy mivé alakul.