Néha nehéz, de azért szép!

Ma megint kénytelen voltan meglátogatni az állatorvost. A legöregebb macskám, a Benjamin, már egy ideje gyengélkedik. Nem rendkívüli, hiszen már 16 éves. Néhány napig ápoltam a saját belátásom szerint, de elfogyott a gyógyszer és még nem jött rendbe egészen, így elvittem, mert nem baj, ha látja az orvos. Mint kiderült, jól tettem, mert egy, a korával szorosan összefüggő bajra is fényderűlt. Konkréten, ugyan úgy meszesednek az ő csontjaik is, mint a miénk, és úgy tűnik, hogy a gerince meszes, a csigolyái nyomják az ideget, és ezért fájdalmai vannak. Ilyen időben, amikor időjárásifrontok váltogatják egymást sokkal érzékenyebb, mert megduzzadnak a meszes részek, és ilyenkor fájdalmas neki. Ezért van a remegés, amiről azt hittem, hogy a láz miatt van. Meg márték a lázát, de nem volt neki. Némi náthája is van, meg az egyik szemébe valószínű, hogy belekapott valamelyik, mert a harmadik szemhélya egy kicsit duzzadt, és egy kis sérülés látszik rajta. Az a szerencse, hogy kezelhető, nem marad nyoma.

Kapott intibiotokum injekciót, és két nap múlva kontroll.

Most, biztos, hogy rendbe jön, de tudomásul kell venni, hogy már kis öreg lett, és jobban kell rá vigyázni. Nagyon remélem, hogy még néhány éve van neki.

Képek róla: A kiállításon 1997-ben, és ma.

Tényleg szép!

Már tegnap óta azon gondolkodom, hogy én alapvetően egy szerencsés ember vagyok. Az igaz, hogy a kűlső szemlélő számára ez némi magyarázatra szorúl.

Ugyan is,egy sajátjogú nyugdíjjal rendelkező, egyedül álló, és élő nyugdíjas nő vagyok, és ráadásul még csak a lottón sem nyertem. Ha csak ezt a kijelentést nézem, akkor elég nehéz helyzetben vagyok. De, ha a dolgok mögé nézek akkor kiderűl, hogy én egy gazdag ember vagyok. Miért is?

Nézzük meg egy kicsit más szemmel.

Egyedül álló és élő: tehát azt csinálok amit akarok, odamegyek ahova akarok és akkor amikor akarok.

Nő vagyok: tehát mindent meg tudok csinálni magam körül. Főzni, mosni, takarítani, sőt még kissebb javításokat is a lakásban. Az sem utólsó, hogy van lakásom ahol minezeket megcsinálhatom.

A lottón sem nyertem: nem baj, mert legalább minden héten várom, hogy hátha nyerek, és tervezgethetem, hogy kinek, kiknek hogyan tudnák segíteni az életük megkönnyítése érdekében. Ezek a nyerési várakozások, még az édesanyám lottói lévén lehetségesek. Tőle hallottam mindig, hogy, " ha, egyszer nyernék akkor, soha többé nem lenne gondotok, mert mind nektek adnám." Szegénykém sohasem nyert, de én mindig azt hallom amikor és ahogy ezt mondja, és ezért nem hagyom el a lottóit.

Egész életemben dolgoztam: tudtam dolgozni, mert egészséges voltam és vagyok. Volt munkám, és szerettem is dolgozni. Munka mellett tanúltam, de csak azért mert tudtam és lehetett. Még nyugdíjas koromban is tanúltam és csináltam új dolgot. Mindig igyekeztem elfoglalni magam, soha nem hagytam magamnak üresjáratot. Még a szabadidőmben is olyan dolgot csináltam aminek értelmét láttam és szerettem is csinálni. Ilyen dolog volt a madártenyésztés, majd amikor ezt abbahagytam, akkor a macskatenyésztés. Mindkettőben elég szép eredményeket értem el. Minkettőhöz sokat kellett tanúlni, sok szakirodalmat olvasni. Érdekes volt, szívesen csináltam.

Közvettlen családom nincsen, de van egy testvérem és neki gyerekei akik törődnek velem, odafigyelnek rám. Tehát egyedül élek, de mégsem vagyok teljesen egyedűl. Két éve tőlük kaptam a lehetőséget arra, hogy kapcsolatokat építsek és tartsak. Tőlük kaptam a számítógépet, meg egy fényképezőgépet, hogy művelni tudjam egyik kedvenc elfoglaltságomat, a fényképezést. Kaptam tőlük egy kerékpárt, hogy amíg bírom, bringázzak. Ez a másik, kedvenc időtöltésem. Tegnap, elmentem a Kopaszi Gáthoz. Tavaly nyáron kezdték építeni, szépíteni. Egy nagyon szép szabadidő park lett belőle. Jó odamenni. Mennek is sokan sétálni, levegőzni, ki gyalog ki biciklivel. Sokat fogok oda járni a nyárom, mert azt hiszem, hogy jó képeket lehet majd csinálni.

Ezekért a dolgokért mondom, hogy igenis gazdagember vagyok! Tudok menni, todok tenni, és meglátom a szép és jó dolgokat, ha mégoly kicsik is azok, adott esetben. Mert tudom, hogy a legkissebb dolognak is lehet örülni, hiszen sok apró dologból épül fel az életünk. Szép lehet egy fa, egy virág, egy fényhatás, amikor felkel, vagy lenyugszik a nap. Csak meg kell látni mindezt. Drága édesanyám mindig azt mondta, hogy " ne csak nézz, hanem láss is"! Igen, ezért is gazdag és szerencsés ember vagyok, mert ilyen édesanyám volt!

Már megint a bringaúton.....

A jó idő beköszöntével, egyre gyakrabban tudok bringázni a délbudai bringaúton. Alig várom már, hogy megint lássam a fácánokat, és a kiskacsáikat terelgető kacsaszülőket. Azt hiszem ezzel többen is így vannak, mert egyre tőbb ember jár a Dunapartra sétálni, futni, sportolni, vagy csak a friss levegő kedvéért. Egyik alkalommal láttam amint éppen takarították az egyik bokros részt.

Nem értem az emberek egy részét, mert nem tudják megbecsűlni azt amijük van. Ez a dubaparti terület, egy teljesen természetes zöld övezet, amivel nem kellene mást csinálni csak vigyázni rá, és használni. Nincs messze a lakóteleptől, ezért nagyon könnyű megközelíteni. Igaz, hogy két főútvonalon át kell jutni mire kiér az ember a Dunához, de nem probléma, mert mindkettőnél lámpa segíti az átjutást. A bringaút is itt húzódik.

Azt hiszem éppen a könnyű megközelítést használják, ki azok akik mindenféle szemetet, építési törmeléket, rossz elektromos készülékeket, és még kitudja mi mindemt hurcolnak ki, és dobálnak szanaszéjjel. Az autó út mentén, az autósok dobálnak ki mindenfélét , menet közben az autóbol. Az sem érdekli őket, hogy éppen egy anyuka sétál a babával a parti úton, és esetleg éppen a babát találja el a csikk, vagy az üres palack. Ráadásul, még ocsmány szövegeket is kiabálnak a méltatlankodó szülőknek.

A múlt télen, hajléktalanok is telepedtek, a bringaút mentén. A közvettlen környezetük elég elszomorítóan néz ki. A másik részen, az átjáróban, a lámpánál, hiányos öltözetű lányok kínálják bájaikat. Ők is szétbobálnak, és szanaszét hagynak mindenféle szemetet. Ajánlgatják szolgáltatásaikat, és minősíthetettlen megjegyzéseket tesznek az éppen arra járókra.

Engem ezek a dolgok nagyon bosszantanak, mert nem tudom, hogy nekik miért van több jugok a környezet elcsúfítására, tönkretételére, mint a többségnek a nyugalomra és szép, tiszta pihetető, jólevegőjü Dunapartra.

Szabadság, vagy kitaszítottság?

Már többször írtam a délbudai Dunapart környékén tanyázó hajléktalanokról. Valamelyik nap megint a Dunaparton bringáztam, és meglepödve láttam, hogy nemcsak a műut mentén a bokros területen vannak sátrak, hanem közvettlenül a vízparton is. Egészen lent a vízmél, ha egy kicsit emelkedik a vízszint már el is önti a sátrat. Probáltam fotózni, de nem nagyon mertem, mert egyedül voltam, és nem igazán békés természetű emberek. A víz mellett növő bokrokat terítették le valami textil félével, a sarkait a bokor ágaihoz rögzítették, és kész volt a fedél. Egyszerűen elképesztő.

Egy másik sátor kissé feljebb van a fák között, elötte éppen főztek. Gondoltam megkérdezem, hogy engedik-e, hogy lefotózzam őket, de nem mertem, mert nem szeretnék bajba kerűlni.

Valmikor január elején, villamossal mentem az Aushanba vásárolni, és ott a villamos megállóban hangoskodtak, ittak ,cigarettáztak. Két kutya is volt a környékükön, mindkettö igen sovány volt. Az egyik egy, szerintem nagyon szép kiállásu németjuhász keverék volt, a másik egy kis testű szintén valami keverék. Nagyon sajnáltam őket, mert éhségükben, vagy mert annyira szomjasak voltak, nemtudom, de a havat ették. Volt ott egy befagyott tocsa és a kissebbik igyekezett valamit kikaparni a jég alól. Azt hittem a szívem megszakad a látványtól. És a helyett, hogy adtak volna nekik valamit enni, elzavarták őket. Ezt tették azok az emberek akik legalább olyan szerencsétlenek, mint azok a kutyák. Mindössze egyettlen külömbség van köztük, nevezetesen az, hogy a kutya nem saját magát tette ilyen szerencsétlenné. És még ebben a kitaszított helyzetében is az ember közelségét keresi, mert valakihez tartoznia kellene, szeretne valakit szeretni, és nem utolsó sorban enni, inni és melegséget kapni. Ha nem lehetséges, mert az ember nem engedi akkor kénytelenek falkába verődni és úgy élelmet szerezni. És akkor, az ember, aki állítólag értelmes, gondolkodni tudó lény, aki saját maga idézte elő ezt a helyzetet, minden eszközzel igyekszik megsemmisíteni a falkát. Pedig nem tettek mást, nem követtek el semmi bűnt, csak élni szerettek volna.

Néhány nap után, ezzel a kistestű kutyával találkoztam a délbudai bringaúton. A másikat, a nagybbikat nem láttam sehol.

Hogyan lettem Csikung gyakorló?

Édesanyámmal egy háztartásban éltem. Mindketten nyugdíjasok voltunk, de dolgozni kellett, mert a kettőnk nyugdíja nem volt elég arra, hogy a szokásos havi kiadásainkat fedezze. Ezt nem panaszkodásnak szánom, mert ez egy olyan egyszerű tény volt amihez alkalmazkodni kellett. Valami többlet jövedelem kellett, ahhoz pedig munkát kellett vállalni. A fiatalabb én voltam, hát én vállaltam munkát. Valójában a nyugdíjba menetelem napjától, egy percig sem voltam munkanélkűl. Igaz, hogy nem a régi munkahalyemen, de azonnal elkezdtem dolgozni. Egy utazási irodában kaptam munkát. Számomra teljesen új szakma, sok emberrel sok tennivalóval, és sok új dologgal. Teljesen lekötött, nem unatkoztam, és nem éreztem magam feleslegesnek. Kimondottan jól éreztem magam az új helyzetemben. Ez eltartott kilenc évig.

Édesanyám is egész jól bírta, hogy még mindig nem vagyok vele állandóan, pedig arra számított hogy ha nyugdíjas leszek akkor nem kell annyit egyedül lennie. Soha nem unatkozott, mert mindig talált magának valami tenni valót. Az igaz, hogy a háztartást addigra már régen én rendeztem, de rengeteget kézimunkázott, és ez őt teljesen lekötötte. Napközben a rádiót hallgatta, esténként pedig együtt néztük a televíziót.

Havi rendszerességgel jött hozzá a háziorvos. Ilyenkor megvizsgálta, és felírta a szükséges gyógyszereket. Ez egyre több lett, egész szatyornyit váltottam ki havonta.

2003. május elején egy nap arra jöttem haza, hogy elesett a szobában, és nagyon megütötte a karját. Akkor még nem látszott rajta semmi gyanus, kék sem volt mozgatni is tudta. Beborogattam neki, mert fájlalta, és úgy gondoltuk, hogy majd egy-két nap és rendbe jön.

A biztonság kedvéért felhívtam a háziorvost, hogy mi legyen, ha masnap reggelre rosszabb lesz. Azt a választ kaptam, hogy nem ártana megröngenezni. Ez volt az a dolog amiről az anyám hallani sem akart. Szerintem ő sejtette, hogy több kettőnél a dolog. Közölte, hogy nem megy sehová, és ne erőszakoskodjunk, mert majd itthon rendbe jön. Ezért is járt hozzá ki a háziorvos, mert nem lehetett orvoshoz elcipelni. Ez éppen pénteki napon volt, és ezért zavart a dolog olyan nagyon.

A borogatással együtt felkötöttem a karját, de nem tűrte, hogy nem tudja úgy mozgatni ahogy akarja, és mindig kivette a karját a kendőből. A kézimunkájáról sem mondott le. Ezekkel a manővereivel alaposan becsapott, azt hittem, hogy vaklárma az egész, és hétfőn nyugodtan elmentem dolgozni. Mikor délután hazajöttem rémülten láttam, hogy az egész felsőkarja bekékűlt. Mondtam, hogy most kellene megröngenezni. Megint, egyértelműen közölte, hogy ő bizony nem megy sehova, és nem röngeneztet. Másnap már nem mentem dolgozni, és ez után négy hónapig vele voltam, csak vele.

Fúrcsa volt nekem, hogy a máskor világosan gondolkodó anyám, mintha mentálisan megváltozott volna. Beszéltünk valamiről, megegyeztünk valamiben, majd egy kis idő múlva újra rákérdezett olyan dologra ami az elöbb még egyértelmű, világos volt. Képes volt velem veszekedni, hogy miért nem beszélem meg vele a dolgokat. Először nem értettem, de hamar rájöttem, hogy nagy baj van, mert elkezdődött a teljes leépülés. Nagyon nehéz volt tudomásul venni. Sokat sírtam, úgy hogy ő ne lássa. Néha ő is rájött, hogy mi történik, olyankor sírva kért, hogy ne kűldjem kórházba . Mindig megígértem, hogy nem kűldöm, és az az érdekes, hogy komolyan is gondoltam, pedig tudtam, hogy mi vár rám, mert láttam más családokban, hogy ez a betegség mivel jár, és hogy teljesen bizonytalan, hogy meddig tart. A háziorvos támogatott az elhatározásomban, és azt mondta, hogy szóljak, ha esetleg már nem bírom, és akkor azonnal kórházba utalja.

Teljesen magatehetettlenné vált, kaptam egy gondozónővért aki megtanított, hogy hogyan kell ápolni egy ilyen sulyos állapotu beteget. Hetenként kétszer jött és segített. Nagyon hamar megtanúltam, a fogásokat és már egyedül mosdattam, és húztam ágyat alatta úgy, hogy ő végig az ágyban feküdt. Heti egy két alkalommal a testvérem beletette a kádba és úgy fűrdettük le.

Ez az állapot négy hónapig tartott. Október 7-én reggel jött a nővér és akkor már nem engedtem, hogy komolyabban megmozgassuk, mert egyértelmű változást láttam rajta. Nem vett tudomást a környezetéről, láttam, hogy végleg feladta, elkell köszönni tőle. A nővér sem mondta, hogy nincs igazam, csak azt kérte, hogy ha bekövetkezik szóljak, hogy már nem kell jönni.

A testvérem is jött aznap délelött, de már arra sem reagált. Délután, 3 óra után nem sokkal elhagyott örökre.

Abban a négy hónapban az volt a nagyon nehéz, hogy láttam, hogy mivé válik egy ember ha az agya felmondja a szolgálatot. Sokszor mondtam ez a test már nem az én anyám, ő már régen elment. Tudom, és akkor is tudtam, hogy a nehezebb dolga neki volt, mert ő csinálta végig, én csak egyengedtem az útját, segítettem abban, hogy idegeneknek nem legyen kiszolgáltatva.

De mégis érzelmileg annyira megviselt, hogy 15:-kg-t fogytam ez alatt a négy hónap alatt, 40,5kg lettem. Azt hittem, hogy rossz a mérleg. Egyszerűen nem tudtam enni, nem voltam éhes. Már a szomszédok szóltak a háziorvosnak, hogy meg kellene nézni, hogy nincs-e valami komolyabb bajom. Ő meg mindenféle vizsgálatra akart kűldeni. Kértem tőle egy hónapot, hogy majd én megoldom, ha ne sikerül akkor megyek vizsgálatokra.

Vettem egy szobabiciklit és elkezdtem edzeni. Az volt az elképzelésem, hogy valahogy sejtszinten kell az anyagcsere folyamatikat beindítani, hogy legyen értelme az evésnek. Ugyan akkor rengeteg gyümölcsöt ettem, műzlit, és fehérjét, azaz sovány húst. A manőver sikeres volt, mert három hét alatt felszedtem fél kilót. Nem a mennyiség volt a lényeg, hanem az, hogy egészségileg semmi bajom. A súlygyarapodás ezt bizonyította.

Egy év alatt visszajött a 15,-kg.

Ebben az időszakban találkozott a testvérem, a volt felesége nagynénjével, aki csikung mester. Beszélgetésük során én is szóba kerűltem. Az illető hölgy, egy szórólapot adott a testvéremnek az általa vezetett foglalkozásról, mondván, hogy olvassam el, és ha van kedvem látogassak el hozzá.

Megtettem, és nem bántam meg, mert a csikung nagyon sokat segített a talpra állásban.

Időnként nagyon jót tesz az embernek, ha kitisztítja a tudatát a sok felesleges tehertől. Hamar rájön az ember, hogy minden véggel elkezdődik valami új, és ezt új dolgot nagyon meg kell becsűlni, mert így a saját, és netán mások hasznára tudja fordítani.

Lelkileg megnyugszik az ember, tisztábban lát dolgokat, és könnyebben elfogadja azokat. Ennek már négy éve. Azóta gyakorolok, sok problémát oldottam meg az életemben, valahogy mindig meg találom a kivezető utat.Nem esem pánikba, figyelmemet a probléma megoldására tudom fordítani.

Édesanyám egyik kedvenc fája a vadgesztenye volt. Emlékére álljon itt egy gyönyörű példény.

A gondolatok ereje.

Nagyon érdekes műsort láttam a televízioban. Pontosan, hogy a pozitív gondolkodás képes a beteg embert segíteni a gyógyulásban. Ezt én is tapasztaltam egy nagyon veszélyes torok megbetegedésem kapcsám.

Akkoriban még dolgozni jártam, és sokat utaztam a tömegközlakedési járműveken. Egy alkalommal egyik utastárs hírtelen tüsszentett egy nagyot, és szabályos permettel borított el. Már másnap elkezdett fájni a torkom, két nap múlva már beszélni sem, és nyelni sem tudtam. Nagy nehezen egy kis folyadékot tudtam lenyelni. Orvoshoz menni nem szeretek, így nem is mentem. Olyan erős fájdalmaim voltam, hogy nem tudtam mit csináljak. Lefeküdni sem tudtam, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Egyedűl voltam, tudtam, hogy nekem kell megoldani a problémámat.

Leűltem, és elkezdtem meditálni. Ez kb. 40-50 perces meditáció. A gondolataimat a torkom felé irányítottam, és mintha belülről láttam volna a torkom. Egyre csak arra gondoltam, hogy nem fáj, olyan mint mindig, kapok levegőt és tudok beszélni. Mire befejeztem a meditálást, tényleg úgy éreztem, hogy megkönnyebűlt, és nem fáj annyira mint elötte. Kb. 10 perc múlva valami fúrcsát éreztem, a torkomban, valami rossz szagút és rossz ízűt. Szaladtam a kamilláért, mert azonnal tudtam, hogy egy nagy tályog fakadt ki a torkomban, és azt öblíteni kell, kimosni, ha nem akarok megfúlladni.

Másnap, miután a hétvége közeledett csak elmentem az orvoshoz, mert nem akartam hétvégére meglepetést. Féltem, hogy még nincs vége, és nem árt valami erre alkalmas gyógyszer. Mikor elmondtam az orvosnak, hogy mi történt, akkor rajta volt a sor az ijedségre, azonnal kórházba akart kűldeni, mert akár meg is fulladhatok éjszaka. Én kórházba nem mehetek, mert egyedűl vannak a macskáim. Őket nem lehet ott hagyni. Akkor legalább a szakrendelésre menjek, ott majd megmondják, hogy mi legyen. Na ott is kórházba akartak kűldeni, akkor sem mentem. Azt vállaltam, hogy másnap( szombaton) jelenkezem, a kórhátz illetékes osztályán, és majd meglátjuk.

Jelentkeztem, megszondázták, fecskendővel leszívták a tályogot és teljesen tiszta volt. Nem is kellett ott maradni, de másnap (vasárnap) még be kellett menni megmutatni. Akkor már majdnem teljesen gyógyúlt volt.

Ehhez tudni kell, hogy évek óta csikung gyakorló vagyok. Ez egy kínai módszer, ami az ember tudatát pozitív irányba segíti. Tényleg úgy van, hogy az ember könnyebben észreveszi a pozitív dolgokat, és nem látja megoldhatattlanúl nehéznek a dolgait. Jó viszonyt alakít ki az ember sajátmagával és a környezetével is. Testi és szellemi erőt és biztonságot ad.

Megtanít pl. arra, hogy minden befejezés, minden vég nyit valami új lehetőséget. Megtanít rá, hogy ezt a lehetőséget felismerjük.

A gondolat folytatódik......

Amióta láttam a hajléktalan telepet, azóta bármit csinálok, nem tudok szabadúlni a gondolattól, hogy a hajléktalanná válásnak mik a valódi okaik?

Lehet, hogy ez is, mint minden más, a gyermekkorban keresendő. Az én korosztályomat még az u.n. poroszos nevelési módszerrel nevelték. A fő motivuma ennek az volt, hogy mindig megmondták, hogy mit szabad csinálni, és mit nem. A sírás, vagy a szeretet nyílvánítása a gyengeség jele volt. Ez azt eredményezte, hogy kifelé mindig a magabiztosságot kellett mutatni, még akkor is, ha valami lelki problémája volt a gyereknek. Ennek következtében a legtöbb gyerek magányosan, és szeretethiányosan élte mindennapjait. Hogy ez ellen valahogy védekezzenek, a gyermekek egy része az erőszakosságig, a társai feletti uralkodásig fokozta a kifelé mutatott erőt, miközben belül magányos volt.

A másik csoport, a magát mindennek alávetők csoportja. A békesség kedvéért, nem tíltakozik, eszébe sem jut, hogy ő másképp szeretné, aláveti magát a nálánál erőssebnek vélt társainak. Ez nagyobb létszámu csoport.

A harmadik személyiség ( nem vélettlenül mondom, hogy személyiség), próbálja érvényesíteni a saját gondolatait, elképzeléseit. Ők nagyon kevesen vannak, és éppen ezért, fizikailag gyengébbek mindkét csoportnál. Az életük során ök lesznek a mágányos farkasok, akik a sáját eszük után mennek, és talán őket éri a legkevesebb baj, ők kevésbé kiszolgáltatottak az előző két csoportnál.

Később az életük különböző szakaszaiban, mikor már nekik kellene dönteni, mert már senki nem mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor az előző két csoport tagjai gyakran roszzul döntenek.

Akkor kezdődik a kálváriájuk. Csalódnak mindenben és mindenkiben. Elvesztik a barátaikat,( kérdés, hogy barátok voltak-e), a családjukat, a munkájukat. Rendszerint az alkoholtól várnak, bíztatást, segítséget, valami hiánypótlást. A számlák kifizetettlensége miatt a lakás is elvész.

Ez már a teljes kiszolgáltatottság, következik a hajléktalanság, amikor az ember senkinek sem fontos, senkinek sem hiányzik.

Azt hiszem, hogy nagyrészt attól függ az ember boldogulása, hogy mit kapott az előző nemzedéktől, és amit kapott azt hogyan tudja a maga számára hasznosítani.