Gondolatok, egy értelmettlen halál kapcsán.

A csodálatos, hajnali, öreg Duna, nagyon sok titok tudója.

Kedves Kolonics György nyugodj békében!

Már rég óta szokásommá vált a rádió valamelyik csatornájának allandó hallgatása. Jó háttér az egyéb tevékenységek kiegészítésére, leköti az ember maradék figyelmét, és nem felejti el, hogy hogyan kell egyszerre több dologra is figyelni.

Néhány napja az egyik híradás hallgatása közben egy nagyon megdöbbentő eseményről számolt be a rádió: " Meghalt Kolonics György kétszeres olimpiai bajnok" Elöször nem is tudtam, hogy miről, vagy kiről beszél, mert a név nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy fiatal, vagy idősebb emberről van-e szó. Azt tudtam, hogy sportoló, de elsőre nem tudtam, hogy milyen sportágat képvisel, miben volt bajnok, miben lett híres ember. Majd csak amikor tovább figyeltem, hallottam, hogy edzés közben lett rosszul a kenuban, és a motorcsónakon kísérő edző hozta ki a partra, és ott már nem vert a szíve, ezért próbálták újra éleszteni, akkor kapcsoltam, hogy egy fiatal, 36 éves, olimpiára készülő kenusról van szó.

Ez egyszerűen borzalom! Nem ismerem személyesen, de egy ilyen fiatal ember halála mindig megrázó, és a normális enber azonnal az okokat kezdi keresni. Most is így történt. Az első gondolat persze, hogy a dopping, de az biztosan kizárt, mert az ellenőrzés olyan intenziv, hogy amellett nem lehetséges, és külömben is normális ember nem doppingol.

A második, és azt hiszem, hogy valahol itt van az igazság: túlhajtás!

Az ember szervezete egy nagyon csodálatos rendszer, és azt hisszük, hogy mindenre képes, pedig teljesítőképsségének vannak a határai. Ezeket a határokat tanácsos ismerni, és figyelembe venni! Azt pedig csak az egyén saját maga tudja megítélni, hogy hol vannak ezek a határok. Ebben segíthetnek a műszeres orvosi ellenőrzések, de mindent ezekkel sem lehet kideríteni. Az ember saját maga érzi, hogy a legnagyobb terhelésre hogy reagál a szervezete. Ha kellöen figyelmes, akkor észreveszi a korábbi, és a későbbi reakciók közti külömbségeket. Ezek a külömbségek figyelmeztető jelek arra, hogy lassítani kell! Lehet fokozni a teljesítőképességet ilyenkor is, de nem mindegy, hogy milyen ütemet diktál az egyén saját magának. Lehet, hogy ugyanazt az eredményt amit korábban egy hónapos intenzív edzés után ért el, ma már csak két hónapos fokozatos terheléssel éri el. Sőt az is lehet, hogy már nem érheti el, mert a szervezete, és különösen a szíve nem képes a teljesítményt károsodás nélkül fokozni. Ez az egyén akaratátol függettelen, objektív dolog! Ezt nem tudja senki átlépni, ezek a teljesítőképsség határai. Ha ezt valaki figyelmen kívűl hagyja, az bűnt, de legalábbis nagy, és jóvátehetettlen hibát követ el saját magával szemben.

Ezzel együtt, vagy ettől függettlenűl én teljesen megértem a Kolonics Györgyöt, hogy mégegyszer szerette volna átélni a győzelem gyönyörű, és semmihez nem hasonlítható érzését!

Ebben támogatókra is talált, pedig azt hiszem, hogy inkább visszatartani kellett volna, mert mint később kiderűlt, voltak előzetes jelei a túlterheltségnek. Edzés közben, többször szédűlt, ami legalábbis agyi oxigénhiányra utal, az pedig lehet szívműködési zavar is.

Bekövetkezett a tragédia: a szív izomzata nem bírta tovább, és MEGÁLLT. Ilyenkor van öt perc arra, hogy az agy károsodása nélkül hozzáértő, segítő emberek újraindítsák a magatehetettlen embertársuk szívét. Itt sajnos nem volt aki a Kolonics szívét ujraindítsa! Csak olyan emberek voltak, akik nem értették, és ma sem értik, hogy mi történt, de szorgalmasan keresik a felelőst aki megelőzhette volna a tragédiát. Elfelejtik, hogy legelőször saját magukba kellene nézni, mert a felelősök, legalábbis felerészben ők maguk, a másik felerész sajnos a Kolonicsé, mert nem lett volna szabad túlhajtania saját magát.

A borzasztó az, hogy egy ilyen szörnyű tragédia kapcsán is előtérbe kerűl a manapság olyannyira divatos hibáskeresés. Ma már ott tart a dolog, hogy a MENTŐK-nél belső vizsgálat indult, hogy miért nem értek azonnal a helyszínre, és miért nem tudták megmenteni az életét? Nem mondom, hogy nem lehettek volna gyorsabbak, de mint már mondtam ilyenkor ÖT PERC-en múlik minden. Ehhez pedig hozzáértés, és hideg fej kell. Ha valamelyik hiányzik, akkor elveszett egy ember élete, és ezt soha többet nem lehet megtalálni, és visszaadni!

Hidegfront!

A készülődő front felhői a Duna felett.

Ma biztos nem fogom látni a dunai napfelkeltét.

Úgy, öt-hat évvel ezelött történt, hogy teljesen váratlanul nagyon erősen elkezdtem szédülni. Mondanom sem kell, hogy nagyon megijedtem. Édesanyám akkor volt magatehetettlen, fekvő beteg, és én láttam el őt. Megígértem neki, hogy nem engedem kórházba vinni, ezért nagy szükség volt arra, hogy nekem ne legyen semmi bajom. Olyan erősen szédültem, hogy nem mertem bezárni a bejárati ajtót, hogy ha nem tudok kimenni ajtót nyitni, akkor is betudjon jönni valaki hozzánk. Akkor még reggelre elmúlt, de azóta már többször előjött, és mondig hosszabb ideig tart, és minden alkalommal erősebb. Most is szükség van arra, hogy ne legyen semmi bajom, mert a macskáimat gondozni kell. Nagyon nem szeretném őket senki másra hagyni. Ezért muszáj összeszedni magam.

----------------------------------------------------------------

Most este 8 óra van, és szerencsére sokkal jobban érzem magam. Remélem, holnap reggel már tudok menni bringázni. Nagyon hozzászoktam, és szeretem is, és nagyon hiányzik, ha valami miatt nem tudok menni. Fizikailag is, meg lelkileg is nagyon jót tesz. Habár, amikor a hajléktalan macskák területéhez érek, mindig összeszorúl a szívem. Tudom, hogy jól tettem, hogy kimentettem őket, de a Harlekin eltünése nagyon bánt, nem tudom túl tenni magam rajta.

Azért remélem, hogy szép lassan majd enyhül ez az önvád.

Aki ma megdob kővel, annak a jövőben, még szüksége lehet rád!

A Hárosi Dunaparton találtam ezeket a gyönyörű fákat.

Ha nem lesz ennyire meleg, ide még sokszor fogok elmenni.

Már második napja, hogy nem mentem bringázni. A házban elektromoshálózat felujítás van és szinte nem tudok kimozdulni. Kora reggel, amikor bringázni szoktam, esett az eső. Napközban meg itt vannak a szerelők, és nem csak a lépcsőházban dolgoznak, hanem a lakásban is , mert a kis biztosítékokig cserélik a vezetéket. Ezen kívűl, a szomszéd is megbízott, hogy engedjem ben őket az ő lakásába, és ha lehet maradjak is ott velük, ne hagyjam őket egyedül a lakásban.

Ebben az az érdekes, hogy ez, az a szomszéd aki kb. tíz évvel ezelőtt alaposan meghúrcolt a hivatalnál a macskák miatt. A neje, aki akkor még vele volt és itt lakott, kitalálta, hogy a macskáktól olyan büdös van, hogy nála a lakásában nem lehet megmaradni a szagtól. Először csak azt akarta, hogy ne nyissak ablakot, vagy beszéljük meg, hogy ki, mikor szellőztet. Ezt a nyári melegben egyszerűen nem lehet megoldani. Ennek ellenére azt hittem, hogy ez majd megoldás lesz, és ezért belementem, de később láttam, hogy hiba volt. Meg is mondtam neki, és akkor nyitottam ablakot amikor a kinti a hőmérséklet már egy kicsit csökkent, és egész éjszaka nyitva is hagytam. Na ettől aztán teljesen kiakadt, és megfenyegetett, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Mondtan neki, hogy nyugodtan tegye meg, állok elébe.

Meg is tette, és ezután egy több évig húzódó hivatalos eljárás lett, amit a végén én nyertem meg.

Jöttek ellenőrizni, a hivataltól, a tisztiorvosi szolgálattól, az állatorvosi hivataltól. Mindenki jegyzőkönyvezett, és senki sem tudta azt írni, hogy nincs rendben az állattartás. Mindenki azt írta, hogy tisztán rendesen vannak tartva a macskák. Tiszáták ők maguk is meg, a környzetük is. Ennek ellenére a hivatal olyan határozatot hozott, miszerint távolítsam el a macskákat. Én persze fellebeztem, de kivártam a harminc napos határidőt. Mire személyesen bevittem a fellebezést, már ők idegeskedtek, hogy kikésem az időből. Mondtam nekik, hogy ne ízgúljanak ismerem a jogaimat, és megfogom nyerni az ügyet. Ennek ellenére a másodfok is azt hozta ki, hogy távolítsak el annyi macskát, hogy csak öt maradjon. Akkor tizenöt macska volt a lakásban. Mind a tizenöt itt született, kedvesek voltak, szerettük öket! Hogyan kellett volna választani közülük, hogy ki menjen, és ki maradjon? Erre nem voltam hajlandó. A másod fok után, már csak a polgári bírósághoz lehetett fellebezni.

Megkerestem egy nagy múltú, híres állatvédő szervezetet, segítséget kértem és kaptam. Térítés mentesen megírták a bírósági beadványt, a korábbi papírok alapján, és bíztattak, hogy törvényellenes a hatóság határozata, és meg kell nyernem a pert. Ügyvédre nem volt pénzem, így egyedül mentem a tárgyalásra. Egy nagyon rendes bírónő tárgyalta az ügyet. Egyből kétségbe vonta a hivatal határozatát, de kíváncsi volt az eredeti panaszos véleményére is, ezért elnapolta a tárgyalást, és beidézte ezt a szomszédomat.

Ezutan egy nap megkeresett a szomszédom, hogy az idős édesányámra való tekintettel, eláll a feljelentéstől. De majd később visszatérünk rá! Mondtam neki, már késő, mert bíróságra vittem az ügyet, és ő is fog kapni egy idézést, mert megakarja hallgatni a panaszát a bíró.

Szerintem ő már akkor ezt tudta, és éppen ez alól akart kibújni, mert a tárgyalásra nem jött el.

Ettől függettlenűl megtartották a tárgyalást, és a fellebezést is kizárva eltörölték a hatóság korábbi határozatait. Magyarán, nekem lett igazam! Ezt én tudtam, már a legelején, csak ez a kis parsztivadék azt hitte, hogy azt csinál amit akar, rákényszeríthet másokat arra, hogy az ő elképzelése szerint éljenek a saját lakásukban. Soha nem szerettem, és nem is tűrtem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, mit csináljak. Az is igaz, hogy mindig vigyáztam arra, hogy mások érdekeit ne sértsem, ha lehet ne okozzak másoknak kellemettlenséget. Én magam sem szeretem a koszt,éppen ezért mindig nagyon tisztán tartottam a macskákat, és ezért voltam biztos a dolgomban. Azt nem mondhatom, hogy nem haragudtam rájuk,de a köszönésnél többre nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mindig önálló emberként igyekeztem idegen segítség nélkük rendezni az életemet, nem szerettem kérni soha senkitől semmit, sem anyagiakat sem pedig egyéb segítséget.

Ezzel szemben, ők már többször szorúltak az én segítségemre. Csak egy esetben utasítottam vissza, amikor az asszony, aki akkor már külön élt a kislányával, tanunak akart ahhoz, hogy a férje kizárta a lakásból. Na akkor elhajtottam, és rácsaptam az ajtót. Ilyen vastag bőre a képén nagyon kevés embernek van. Nagyon sajnálom, de azóta nem szeretem, sőt még csak látni sem bírom ezt a tyúkot.

Na, ez a szomszédom kért, hogy felügyeljem a lakását addig amíg az emberek dolgoznak. Persze, hogy megtettem, neki dolgoznia kell, és ma már nem úgy van mint régen volt, hogy megértették a dolgozó problémáját és vehetett ki szabadságot. Ma már nagyon gyorsan elkűldik a dolgozót, és vesznek fel másikat. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy én úgyis itt vagyok, miért ne segíthatnék. Ráadásúl, akkor régen nem ő volt a gonosz, hanem a neje áldozata, csak akkor ő még nem tudta, de ma már szerintem ő is tudja.

A rét.

Száradó gallyak mindenütt.

Hatalmas teherautókkal hordják a földet, a terület feltöltéséhez.

Egy levágott vadrózsabokor. Ki tudja, hogy miért kellett meghalnia?

Itt még él, de méhány nap mólva már ő is csak szép emlék. Ki tudja hány madár fészke ment tönkre?

A faágak daráléka, egyre növekvő kupacokban.

Ilyen volt amikor még nem bántották.

Mostanában sokat járok, gyermekkorom legkedvesebb játszóterén a "réten". Azért teszem idézőjelbe, mert tulajdonképpen nem is rét volt az, hanem az egyik fele egy félbemaradt, majd a háború alatt teljesen lebombázott építési terület, a másik fele meg egy valamikori mezőgazdasági terület, aminek a művelésével a 45 utáni években teljesen felhagytak. Gyerekszemmel nézve hatalmas szabad terület volt, ahol úgy ordibáltunk, rohangáltunk ahogy bennünk meglevő hatalmas energia megkívánta. Nem szólt ránk senki, hogy illedelmesen viselkedjünk. Egy szóval teljes volt a szabadságunk. A mi házunk volt a rét szélénél, a lakótelep utolsó épülete. Ha magas volt a Duna vízállása, akkor az ablakból láttuk a Dunán úszó hajók kéményét. Akkor még gőzhalyók közlekedtek, személyszállítók, teherszállítók egyaránt.

Nagyon szerettünk a réten szaladgálni, bujócskázni. Igaz, hogy néha veszélyes játékokat is játszottunk, mert a háború alatt lebombázott félkész házak romjain szaladgáltunk. A romok falai helyenként emelet magasak voltak, de a pincéig nem volt padozat. Egyszer egy társunk leesett, és olyan sólyosan sérűlt, hogy a kórházban belehelt a koponyaalapi törésbe.

Azért voltak kellemesebb játékaink is. Volt rá eset, hogy figyelőszolgálatot szerveztünk egy madárfészek őrzésére, mert egy máshonnan jött gyerek kiakarta fosztani a fészket. Mi sohasem tettünk ilyenté és nem akartuk, hogy más megtegye, ott ahol úgy gondoltuk, hogy nekünk kell vigyázni a madarakra. Már akkor is nagyon sok madár volt, főleg stiglicek.

Rengeteg vadrózsa volt a réten, szép nagy bokrok, biztonságos fészkelőhely volt a madarak számára.

A rét másik részén, oda ritkábban mentünk, mert messzebb volt, vadnyulak, és fácánok is voltak. Sokszor még kisnyulakat is lehetett látni. Ezen a részen egészen az 50-es évekig mezőgazdasági termelés is folyt. Búzát, és kukoricát termeszetettek. Aratáskor jött a cséplőgép, és megnézhettük, hogyan csépelik ki a búzát. Akik művelték a földeket, lovaskocsival jártak ki dolgozni. A mai gyerekek nem is tudják, hogy mennyi élménytől fosztotta meg őket a fejlődés, az iparosodás. A terület legvégében, ahol most egy nagy gyártelep van, egykor még egy disznóhízlalda is volt.

Ahogy múltak az évek, felszámolták ezeket a tevékenységeket, a terület egy részét feltötötték kommunális szeméttel, és felépítették a IV.sz. házgyárat.

A lakótelep felöl folytatták annak a lakótelepnek a felépítését amit még a háború elött kezdetek el. A lakóteleppel szemben, a rét Hunyadi János út felöli sarkában felépítettek két gyárat. A Homok gyárat, és a Méz gyárat. Így már csak a terület a középső része maradt, de az is éppen elég nagy terület volt arra, hogy családi kirándulóhelyként funkcionáljon.

Szabadon nőhettek a fák és a bokrok, nagyon sok vadszeder volt ami frissen szedve nagyon finom gyümölcs volt.

Évtizedekig nem törődött vele a város vezetése, hogy mi folyik a területen, ezért aztán amikor nőtt a hajléktalanok száma a városban, ezt is felfedezték, és szép lassan benépesítették.

Évekig hajléktalan tanya volt. Sokan közülük konyhakertet műveltek, fákat ültettek. Ma már nagyon sok gyümölcsfa van a területen. Cseresznye, meggy, alma, dió. Sok háziállattal vették magukat körül. Most erről inkább nem írnék, mert ezzel részletesen foglalkoztam a másik blogomban.

Az idén tavasszal a helyi önkormányzet úgy döntött, hogy hasznosítja a területet, és ezután kezdődött el az a tevékenység ami teljesen megváltoztatja a terület arculatát.

Most ott tartanak, hogy a talajszintjéről minden növényt kivágtak, letaroltak, az ott élő állatok életét ezzel lehetettlenné tették. Ma siralmasan néz ki az egész, kíváncsian várom, hogy mivé alakul.

Gondolatok a bringaúton.

Ezek a fotók a tarolás elött készűltek. Ilyen már sohasem lesz.

Lassan odajutok, hogy félve indulok reggelente bringázni. Nagyon keveset tudtam elérni a hajléktalan telep kiűrítése miatt elhagyott macskák ügyében. Ezt egy kicsit kudarcként élem meg. Sokszor még az is eszembe jut, hogy egyáltalán miér kellett nekem ebbe a dologba belefogni.

Nem tudok szabadúlni a látványtól, és az érzéstől amit okoz, hogy teljesen letarolják az aljnövényzetet. Tele volt a terület madarakkal, kisénekesekkel, és vadkacsákkal, meg fácánokkal, sőt még kakukkot is hallottam. Mindenreggel madárdaltól volt hamgos volt a terület. Nagyon jó érzés volt hallani, mindig alig vártam kiérjek a Dunapartra, mert a nyugodt víz látvány és a madarak dala együtt olyan vidám hangulato árasztott, hogy az ember teljesen megújult tőle. Valami megmagyarázhatattlan boldogságot árasztott a látvány. A hajnali Duna síma víztükre, azokkal a csodálatos fényekkel, és hozzá a tiszta, jó illatú levegő, virágzó fák, és vadrózsák, egyszerűen leírhatattlan hangulatot árasztottak.

Erre a paradicsomra jöttek a gépek, kaszáln, fát írtani, területet tisztítani, nekem ez nagyon elkeserítő. Hozzá jön még az, hogy egy csomó elhagyott állat szenvedését naponta látni, sokszor az is megfordul az agyamban, hogy más bringautat kellene keresni. De mindjárt arra gondolok, hogy a tények akkor is megvannak, ha elfordulok és úgy csinálok, mintha semmi sem történne.

A tarolás következménye az, hogy a madaraknak nincs mit enni, mert a gyommagok nem tudnak beérni, a rovarok nem tudnak fejlödni, mert nincs növényzet amin élhetnének, és az őket eleségként fogyasztó madarak az éhenhalás elöl elköltöznek. A költéseket egyszerűen elhagyják, mert nincs táplálék, éhen halni meg nem akarnak.

Sajnálom, hogy erre a sorsra jutott ez a szép spontán kialakult élőhely. Néhány napja csend van, nincs madárdal, csak a szarkák, meg a varjak rikácsolnak a területen. Fácánokat sem hallok. Nem tudom, hogy hova lettek. Engem elszomorít ez a csend.

Találkozások.

Ő még csak ígéret, de néhány nap múlva nagyon szép lesz.

Mint az élet, kicsit szúrós, de szép.

Ha észrevetted, rájössz, hogy milyen szép.

Mondják, hogy ahány ember annyi világ.

Igen ezzel én is egyetértek. Ma már mondhatom, hogy ezidáig, elég hosszú életem során, sok emberrel kerűltem valamiféle kapcsolatba. Volt aki csak ismerős maradt, volt akiből barát lett. Mára már mindkét kategóriából sokan örökre eltávoztak. Olyanok is vannak akik a feledés homályába vesztek. Ezért a sok űrt ami az ember lelkében menetközben keletkezett, valhogyan bekell foltozni, kikell tölteni. Ezt a célt szolgálják az új ismeretségek. Ezekből az új ismeretségekből amit az ember felnőttkorban, netán idős korban köt, nagyon rittkán lesznek barátságok. A legtöbbször megmaradnak az ismeretség szintjén. És még ebben a kategóriában többféle, több minőségű változat létezik. Van akivel szívesen megosztja az ember a gondolatit, és van akivel elég az egyszeri-kétszeri beszélgetés. Már nem törekszik az ember arra, hogy megyőzze a másikat a maga igazáról, mert tudja hogy teljesen felesleges, mert ahány ember annyiféle gondolkodásmód, és valamilyen szempontból lehet, hogy a másik embernek, lehet igaza. De a nézetek nem biztos talákoznak, ezért nem biztos vonzzák, kiegészítik egymást, ezért jobb az ismeretséget nem folytatani egy más minőségben, jobb nem barátsággá alakítani.

Ismeretségre nagyon sokféleképpen lehet szert tenni, és egyáltalán nem biztos, hogy a rég bevett formák, szokások az egyedüli jó modszerek és alkalmak. Könnyen előfordulhat, hogy egy a vízparton fátgyűjtögető emberrel érdemes emberként szóbaállni, mert sokkal értékesebb ember, mint az aki akár a legmagasabb technológát is ismeri, és folyamatosan használja. Az elöző tipusról már korábban írtam egy konkrét ismeretség kapcsán. Az óta már sokszor beszélgettünk, és mondhatom, hogy nem bántam meg, hogy szóbaálltam vele.

A másik példával az interneten találkoztam éppen tegnap este.

Mióta a hajléktalan macskákat próbálom valahol elhelyezni, több macskamentő, és macskákkal foglalkozó fórumot keresek fel. Az egyik rádiónak van egy macskás topikja , oda mentem fel és többekkel találkoztam. Az egyik topiktagnak az egyik macskája ismerős volt számomra, ezért rákérdeztem, hogy van-e valami kapcsolat az egyik általam ismert szib, macskával. Kiderűlt van, sőt a felmenőket felsorolta, és ott kiderűlt, hogy egy másik közös szib. macska ismerős is van. A közös ismerős egy ezüst kandur, az én egyik macskám apja. Ezeket a felfedezéseket leírtuk egymásnak, és örültünk neki, hogy egymásra találtunk. Még viccelődtünk is vele, hogy "akkor rokonok vagyunk". Az illető felment az albumom honlapjára, és gratulált az ott látottak alapján az elért eredményekhez.

A másik topiktag meg elkezdett gúnyolódni, hogy a macska az enyém, és elképzeli, amint a macska csinálja az utódait. Nem is értettem, hogy miről beszél, majd csak ma délelött jöttem rá, hogy miféle gondolatai voltak, ami alapján leírta amit leírt. Az előző topiktag alposan elmondta neki a véleményét, nem gorombán, de nagyon egyértelműen. Megszólalt egy harmadik is, ő is elmagyarázta ennek a szerencsétlen, szegényes lelkű embernek, hogy igen fontos, hogy a fajtatiszta állatoknak ismert legyen az össze felmenője, és nekik is van apjuk is, meg anyjuk is, de az anyjuk nem a gazdájuk, hanem egy saját fajtabeli kiváló egyed. Ekkor értettem meg igazán, hogy miről is van szó.

Na ezért mondom, hogy nem minden ismeretségből lesz barátság, főleg nem felnőtt, vagy idősebb korban.

Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért tartom igaznak, hogy az életét mindenki sajátmagának tudja széppé tenni! Csak tudni kell a módját. Azt hiszem, hogy én még mindig tanulom.

Emberek a bringaúton.

Ezek a szépségek láthatók.

Ő az az ember, aki szerint nem szégyen a munka, és ami használható azt fel kell használni.

Visszatértem a régebbi szokásomhoz, hogy kora reggel, ha csak az idő engedi, elmegyek bringázni. Nagyon szép mostanában a bringaút. A Szerémi uti szakaszon mindig virágzik valamely fajta diszbokor, a Duna parti szakaszon pedog a Duna, és a partot szegélyező vadvirágok szépséga a megragadó. Egyre több ember bringázik, és akik minden reggel találkoznak, már ismerősként üdvözlik egymást.

Vannak gyalogló, és futó- kocogó emberek is. A szép az, hogy nem csak fiatalok, hanem már bőven nyugdíjas korú emberek is. A fiatalok között többnyire nők, az idősebbek között többnyire férfiak vannak. Ezt az magyarázza, hogy a fiatalok között inkább a nőket érdekli, hogy kövérek, vagy megfelelő testsúlyuak-e, és ettől milyen a megjelenésük, kellemes, jóbenyomást keltő-e, vagy netán sajnálkozást kiváltó, taszitó. Az idősebb férfiak pedig már nagyon jól tudják, hogy a mozgás jelenti az életet, a tovább élést, a betegségek elkerűlését, vagy túlélését.

Más szóval a "mama otthon készíti a reggelit a papának", és úgy véli, hogy neki ez a sport. Nem hiszi el, hogy mekkorát téved.

Van olyan is aki igyekszik hasznossá tenni a kint töltött időd. Sokan horgásznak, mások fát gyűjtenek téli tüzelőnek, úgy hogy kihúzzák a Dunából az uszadék fát, hagyják néhány napig száradni, majd összefűrészelik, és kis kézikocsival hazaviszik.

Egyik reggel egy ilyen emberrel ismerkedtem meg. Megint rákellett jönnöm, hogy nem mindig magasan kell keresni az értékeket, van amikor egyszerű körűlmények között meglepő tudásra lehet találni. Ez az ember, hozzám hasonló korú, családos, három gyermeket nevelt, és mindegyik inteligens , hasznos emberré vált. Az egyik fia kűlföldön dolgozik, nagyon megbecsűlt szakácsként.És még csak nem is ő ajánlkozott, hanem miután, szakácsként dolgozott itthon is,a cége hívta írországi mukahelyre dolgozni.

A másik fia, hasonlóan tengerjáró hajón dolgozik.Állandó telefon és internet kapcsolatban vannak az itthoniakkal.

Azt nem tudom, hogy a lánya mit csinál itthon, de azt már tudom, hogy neki is van saját családja.

Ez az ember a saját elmondása szerint, a saját két kezével a házát, a fűtését egy saját építésű kandallóval oldja meg, úgy , hogy minden nyáron a Dunában található, és kihalászható uszadékfát összegyűjti, és télire betárolja. Így elfoglalja magát, és nem kerűl pénzbe a téli fűtése.

Ezt a fajta életmódot a ma fiatal emberek már nem tartják hasznosnak, fontosnak, követendőnek. Sőt inkább nevetségesnek, csúfolni, és megvetni valónak tartják.

Pedig ez az ember meglepően nagytudású, széleslátókörű ember. Néhányszor már beszégettem vele, és rájöttem, hogy minden témában otthon van.

Már két reggel nem láttam, remélem nincs semmi baja se neki, se a családjának.