2008. január 31., csütörtök

Hogyan lettem Csikung gyakorló?


Édesanyámmal egy háztartásban éltem. Mindketten nyugdíjasok voltunk, de dolgozni kellett, mert a kettőnk nyugdíja nem volt elég arra, hogy a szokásos havi kiadásainkat fedezze. Ezt nem panaszkodásnak szánom, mert ez egy olyan egyszerű tény volt amihez alkalmazkodni kellett. Valami többlet jövedelem kellett, ahhoz pedig munkát kellett vállalni. A fiatalabb én voltam, hát én vállaltam munkát. Valójában a nyugdíjba menetelem napjától, egy percig sem voltam munkanélkűl. Igaz, hogy nem a régi munkahalyemen, de azonnal elkezdtem dolgozni. Egy utazási irodában kaptam munkát. Számomra teljesen új szakma, sok emberrel sok tennivalóval, és sok új dologgal. Teljesen lekötött, nem unatkoztam, és nem éreztem magam feleslegesnek. Kimondottan jól éreztem magam az új helyzetemben. Ez eltartott kilenc évig.

Édesanyám is egész jól bírta, hogy még mindig nem vagyok vele állandóan, pedig arra számított hogy ha nyugdíjas leszek akkor nem kell annyit egyedül lennie. Soha nem unatkozott, mert mindig talált magának valami tenni valót. Az igaz, hogy a háztartást addigra már régen én rendeztem, de rengeteget kézimunkázott, és ez őt teljesen lekötötte. Napközben a rádiót hallgatta, esténként pedig együtt néztük a televíziót.

Havi rendszerességgel jött hozzá a háziorvos. Ilyenkor megvizsgálta, és felírta a szükséges gyógyszereket. Ez egyre több lett, egész szatyornyit váltottam ki havonta.

2003. május elején egy nap arra jöttem haza, hogy elesett a szobában, és nagyon megütötte a karját. Akkor még nem látszott rajta semmi gyanus, kék sem volt mozgatni is tudta. Beborogattam neki, mert fájlalta, és úgy gondoltuk, hogy majd egy-két nap és rendbe jön.

A biztonság kedvéért felhívtam a háziorvost, hogy mi legyen, ha masnap reggelre rosszabb lesz. Azt a választ kaptam, hogy nem ártana megröngenezni. Ez volt az a dolog amiről az anyám hallani sem akart. Szerintem ő sejtette, hogy több kettőnél a dolog. Közölte, hogy nem megy sehová, és ne erőszakoskodjunk, mert majd itthon rendbe jön. Ezért is járt hozzá ki a háziorvos, mert nem lehetett orvoshoz elcipelni. Ez éppen pénteki napon volt, és ezért zavart a dolog olyan nagyon.

A borogatással együtt felkötöttem a karját, de nem tűrte, hogy nem tudja úgy mozgatni ahogy akarja, és mindig kivette a karját a kendőből. A kézimunkájáról sem mondott le. Ezekkel a manővereivel alaposan becsapott, azt hittem, hogy vaklárma az egész, és hétfőn nyugodtan elmentem dolgozni. Mikor délután hazajöttem rémülten láttam, hogy az egész felsőkarja bekékűlt. Mondtam, hogy most kellene megröngenezni. Megint, egyértelműen közölte, hogy ő bizony nem megy sehova, és nem röngeneztet. Másnap már nem mentem dolgozni, és ez után négy hónapig vele voltam, csak vele.

Fúrcsa volt nekem, hogy a máskor világosan gondolkodó anyám, mintha mentálisan megváltozott volna. Beszéltünk valamiről, megegyeztünk valamiben, majd egy kis idő múlva újra rákérdezett olyan dologra ami az elöbb még egyértelmű, világos volt. Képes volt velem veszekedni, hogy miért nem beszélem meg vele a dolgokat. Először nem értettem, de hamar rájöttem, hogy nagy baj van, mert elkezdődött a teljes leépülés. Nagyon nehéz volt tudomásul venni. Sokat sírtam, úgy hogy ő ne lássa. Néha ő is rájött, hogy mi történik, olyankor sírva kért, hogy ne kűldjem kórházba . Mindig megígértem, hogy nem kűldöm, és az az érdekes, hogy komolyan is gondoltam, pedig tudtam, hogy mi vár rám, mert láttam más családokban, hogy ez a betegség mivel jár, és hogy teljesen bizonytalan, hogy meddig tart. A háziorvos támogatott az elhatározásomban, és azt mondta, hogy szóljak, ha esetleg már nem bírom, és akkor azonnal kórházba utalja.

Teljesen magatehetettlenné vált, kaptam egy gondozónővért aki megtanított, hogy hogyan kell ápolni egy ilyen sulyos állapotu beteget. Hetenként kétszer jött és segített. Nagyon hamar megtanúltam, a fogásokat és már egyedül mosdattam, és húztam ágyat alatta úgy, hogy ő végig az ágyban feküdt. Heti egy két alkalommal a testvérem beletette a kádba és úgy fűrdettük le.

Ez az állapot négy hónapig tartott. Október 7-én reggel jött a nővér és akkor már nem engedtem, hogy komolyabban megmozgassuk, mert egyértelmű változást láttam rajta. Nem vett tudomást a környezetéről, láttam, hogy végleg feladta, elkell köszönni tőle. A nővér sem mondta, hogy nincs igazam, csak azt kérte, hogy ha bekövetkezik szóljak, hogy már nem kell jönni.

A testvérem is jött aznap délelött, de már arra sem reagált. Délután, 3 óra után nem sokkal elhagyott örökre.

Abban a négy hónapban az volt a nagyon nehéz, hogy láttam, hogy mivé válik egy ember ha az agya felmondja a szolgálatot. Sokszor mondtam ez a test már nem az én anyám, ő már régen elment. Tudom, és akkor is tudtam, hogy a nehezebb dolga neki volt, mert ő csinálta végig, én csak egyengedtem az útját, segítettem abban, hogy idegeneknek nem legyen kiszolgáltatva.

De mégis érzelmileg annyira megviselt, hogy 15:-kg-t fogytam ez alatt a négy hónap alatt, 40,5kg lettem. Azt hittem, hogy rossz a mérleg. Egyszerűen nem tudtam enni, nem voltam éhes. Már a szomszédok szóltak a háziorvosnak, hogy meg kellene nézni, hogy nincs-e valami komolyabb bajom. Ő meg mindenféle vizsgálatra akart kűldeni. Kértem tőle egy hónapot, hogy majd én megoldom, ha ne sikerül akkor megyek vizsgálatokra.

Vettem egy szobabiciklit és elkezdtem edzeni. Az volt az elképzelésem, hogy valahogy sejtszinten kell az anyagcsere folyamatikat beindítani, hogy legyen értelme az evésnek. Ugyan akkor rengeteg gyümölcsöt ettem, műzlit, és fehérjét, azaz sovány húst. A manőver sikeres volt, mert három hét alatt felszedtem fél kilót. Nem a mennyiség volt a lényeg, hanem az, hogy egészségileg semmi bajom. A súlygyarapodás ezt bizonyította.

Egy év alatt visszajött a 15,-kg.

Ebben az időszakban találkozott a testvérem, a volt felesége nagynénjével, aki csikung mester. Beszélgetésük során én is szóba kerűltem. Az illető hölgy, egy szórólapot adott a testvéremnek az általa vezetett foglalkozásról, mondván, hogy olvassam el, és ha van kedvem látogassak el hozzá.

Megtettem, és nem bántam meg, mert a csikung nagyon sokat segített a talpra állásban.

Időnként nagyon jót tesz az embernek, ha kitisztítja a tudatát a sok felesleges tehertől. Hamar rájön az ember, hogy minden véggel elkezdődik valami új, és ezt új dolgot nagyon meg kell becsűlni, mert így a saját, és netán mások hasznára tudja fordítani.

Lelkileg megnyugszik az ember, tisztábban lát dolgokat, és könnyebben elfogadja azokat. Ennek már négy éve. Azóta gyakorolok, sok problémát oldottam meg az életemben, valahogy mindig meg találom a kivezető utat.Nem esem pánikba, figyelmemet a probléma megoldására tudom fordítani.

Édesanyám egyik kedvenc fája a vadgesztenye volt. Emlékére álljon itt egy gyönyörű példény.

2008. január 27., vasárnap

A gondolatok ereje.


Nagyon érdekes műsort láttam a televízioban. Pontosan, hogy a pozitív gondolkodás képes a beteg embert segíteni a gyógyulásban. Ezt én is tapasztaltam egy nagyon veszélyes torok megbetegedésem kapcsám.

Akkoriban még dolgozni jártam, és sokat utaztam a tömegközlakedési járműveken. Egy alkalommal egyik utastárs hírtelen tüsszentett egy nagyot, és szabályos permettel borított el. Már másnap elkezdett fájni a torkom, két nap múlva már beszélni sem, és nyelni sem tudtam. Nagy nehezen egy kis folyadékot tudtam lenyelni. Orvoshoz menni nem szeretek, így nem is mentem. Olyan erős fájdalmaim voltam, hogy nem tudtam mit csináljak. Lefeküdni sem tudtam, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Egyedűl voltam, tudtam, hogy nekem kell megoldani a problémámat.

Leűltem, és elkezdtem meditálni. Ez kb. 40-50 perces meditáció. A gondolataimat a torkom felé irányítottam, és mintha belülről láttam volna a torkom. Egyre csak arra gondoltam, hogy nem fáj, olyan mint mindig, kapok levegőt és tudok beszélni. Mire befejeztem a meditálást, tényleg úgy éreztem, hogy megkönnyebűlt, és nem fáj annyira mint elötte. Kb. 10 perc múlva valami fúrcsát éreztem, a torkomban, valami rossz szagút és rossz ízűt. Szaladtam a kamilláért, mert azonnal tudtam, hogy egy nagy tályog fakadt ki a torkomban, és azt öblíteni kell, kimosni, ha nem akarok megfúlladni.

Másnap, miután a hétvége közeledett csak elmentem az orvoshoz, mert nem akartam hétvégére meglepetést. Féltem, hogy még nincs vége, és nem árt valami erre alkalmas gyógyszer. Mikor elmondtam az orvosnak, hogy mi történt, akkor rajta volt a sor az ijedségre, azonnal kórházba akart kűldeni, mert akár meg is fulladhatok éjszaka. Én kórházba nem mehetek, mert egyedűl vannak a macskáim. Őket nem lehet ott hagyni. Akkor legalább a szakrendelésre menjek, ott majd megmondják, hogy mi legyen. Na ott is kórházba akartak kűldeni, akkor sem mentem. Azt vállaltam, hogy másnap( szombaton) jelenkezem, a kórhátz illetékes osztályán, és majd meglátjuk.

Jelentkeztem, megszondázták, fecskendővel leszívták a tályogot és teljesen tiszta volt. Nem is kellett ott maradni, de másnap (vasárnap) még be kellett menni megmutatni. Akkor már majdnem teljesen gyógyúlt volt.

Ehhez tudni kell, hogy évek óta csikung gyakorló vagyok. Ez egy kínai módszer, ami az ember tudatát pozitív irányba segíti. Tényleg úgy van, hogy az ember könnyebben észreveszi a pozitív dolgokat, és nem látja megoldhatattlanúl nehéznek a dolgait. Jó viszonyt alakít ki az ember sajátmagával és a környezetével is. Testi és szellemi erőt és biztonságot ad.

Megtanít pl. arra, hogy minden befejezés, minden vég nyit valami új lehetőséget. Megtanít rá, hogy ezt a lehetőséget felismerjük.

A gondolat folytatódik......




Amióta láttam a hajléktalan telepet, azóta bármit csinálok, nem tudok szabadúlni a gondolattól, hogy a hajléktalanná válásnak mik a valódi okaik?


Lehet, hogy ez is, mint minden más, a gyermekkorban keresendő. Az én korosztályomat még az u.n. poroszos nevelési módszerrel nevelték. A fő motivuma ennek az volt, hogy mindig megmondták, hogy mit szabad csinálni, és mit nem. A sírás, vagy a szeretet nyílvánítása a gyengeség jele volt. Ez azt eredményezte, hogy kifelé mindig a magabiztosságot kellett mutatni, még akkor is, ha valami lelki problémája volt a gyereknek. Ennek következtében a legtöbb gyerek magányosan, és szeretethiányosan élte mindennapjait. Hogy ez ellen valahogy védekezzenek, a gyermekek egy része az erőszakosságig, a társai feletti uralkodásig fokozta a kifelé mutatott erőt, miközben belül magányos volt.


A másik csoport, a magát mindennek alávetők csoportja. A békesség kedvéért, nem tíltakozik, eszébe sem jut, hogy ő másképp szeretné, aláveti magát a nálánál erőssebnek vélt társainak. Ez nagyobb létszámu csoport.


A harmadik személyiség ( nem vélettlenül mondom, hogy személyiség), próbálja érvényesíteni a saját gondolatait, elképzeléseit. Ők nagyon kevesen vannak, és éppen ezért, fizikailag gyengébbek mindkét csoportnál. Az életük során ök lesznek a mágányos farkasok, akik a sáját eszük után mennek, és talán őket éri a legkevesebb baj, ők kevésbé kiszolgáltatottak az előző két csoportnál.


Később az életük különböző szakaszaiban, mikor már nekik kellene dönteni, mert már senki nem mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor az előző két csoport tagjai gyakran roszzul döntenek.


Akkor kezdődik a kálváriájuk. Csalódnak mindenben és mindenkiben. Elvesztik a barátaikat,( kérdés, hogy barátok voltak-e), a családjukat, a munkájukat. Rendszerint az alkoholtól várnak, bíztatást, segítséget, valami hiánypótlást. A számlák kifizetettlensége miatt a lakás is elvész.


Ez már a teljes kiszolgáltatottság, következik a hajléktalanság, amikor az ember senkinek sem fontos, senkinek sem hiányzik.


Azt hiszem, hogy nagyrészt attól függ az ember boldogulása, hogy mit kapott az előző nemzedéktől, és amit kapott azt hogyan tudja a maga számára hasznosítani.

2008. január 25., péntek

Fény és árnyék a délbudai bringaút mentén.










Napok óta nagyon szép idő van, ezért elhatároztam, hogy kimegyek bringázni. A szokásos utvonalam a Dunaparton déli irányba, Budafok felé.




Gondoltam, ha már kimegyek, akkor megnézem, hogy tényleg leégett-e a hajléktalanok sátra.




Ugyanis, a hírekben azt hallottam, hogy leégett, és egy szerencsétlen ember bent égett. Meglepődtem, mikor a bringaút menti sátrat sértettlennek láttam. Azt hittem, hogy tévedtek, és nem is itt történt a tűzeset. De amikor átmentem az út más részere, a megdöbbenéstől alig kaptam levegőt. Egy egész kis tanyaszerű sátortelepet láttam.





Ez a terület, valamikor az én gyerekkoromban, a település egyik temetője volt. Évekkel ezelőtt elkezdték a területrendezést, akkor a temetőt felszámolták, de más nem törtémt. Kivéve, hogy az egyik részét feltöltötték kommunális szeméttel. Erre a területre épűlt aztán a IV sz. Házgyár. Nagyon sok panellakás elemeit itt gyártották. Majd, a panall építkezések után a gyártelep megmaradt, de minden más vállalkozás működik benne, még ma is.


Az út másik oldalán néhány éve épűlt fel, a Savolya park. Egy nagy szolgáltató központ, ami ma is bővül külünféle szolgáltató, föleg kereskedelmi centrumokkal.


Azt hiszem, hogy éppen a bevásárló központ az ami vonzza a környékre a hajléktalanokat. Napközben a park körűl probálnak valami pénzre szert tenni, kéregetéssel, meg apróbb szolgáltatással: a helyére teszik a bevásárló kocsit, és elkérik a benne lévő pénzt. Itt ez nem olyan kevés mert 100.- Ft.-al működnek a szupermarket kocsik. Csak az a baj, hogy amit így keresnek azt többnyire italra, meg cigarettára költik. Éppen ezért égett le az egyik sátor, és halt meg a tűzben egy ember.





Sokat gondolkodtam már azon, hogy mi az amitől ennyire külömbözőek az emberek. Az egyiknek minden sikerűl, a másik meg mindig alul marad. És most nem a haszonszerző, tisztességtelen dolgokra gondolok, hanem a rendes munkára. Ez lehet külömböző szintű, de az emberi életet biztosító, rendes munka. Nem a gazdagságra gondolok, hanem a normális életre. Amikor ez ember, ember is tud maradni.




Annyi ember életében történnek tragédiák, és a nagy többség talpon tud maradni. Szerencsére, kevesebben vannak azok akik nem. Összeroskadnak, és egyre mélyebre sűlyednek. És nem is mindig tanulattlanok. Pár évvel ezelőtt a belvárosban többször láttam egy hajléktalan embert,aki rendszeresen kalauzolta a túristákat, és mindig az éppen aktuális nyelven. Egy, több idegen nyelvet beszélő ,hajléktalan ember.

A másik ember, gyönyörű képeket festett, azokat árúlta a túristáknak.


Mi az, ami másnak van nekik meg nincs? Lehetne azt mindani, hogy akaraterő. De az a fúrcsa, hogy ők meg voltak elégedve a sorsukkal. Pedig aluljáróban aludtak, a szállóra csak tisztálkodni jártak.

Erre a kérdésre, akkor sem tudtam, és most sem tudok válaszolni.








2008. január 23., szerda

Kialudt a Fekete Gyémánt tüze.


Drága Fánika! Nyugodj békében! Soha nem felejtlek!

Kihunyni készül egy földi Csillag fénye.


Sírással kűzködve írom ezeket a sorokat. Ugyanis mára bizonyossá vált, hogy Fánika macskám soha sem fog meggyógyúlni. Sőt már csak órái vannak, ebben a földi életben.

Már napok óta nem avett, tegnaptól már nem is ivott.

Csont és bőrre fogyott, elveszett minden ereje.Már nem tud lábra állni, de még mindig az almos tálra akart menni.


Ha megsímogatom, még mindig markolászik a mancsával. Dagasztani akar. Tudja, hogy én mentem oda hozzá, még mindig van kapcsolata velem.

Ő már nálam született 14 évvel ezelött. Annak a bérkandúrnak az egyik lánya aki behozta a halákos vírust a tenyészetbe. Az anyja, az első tenyészmacskám volt. Ő már évekkel ezelött elköltözött a csillagok közé. Most a lánya készül találkozni vele. Mikor végleg ellobban élete lángja, elindul a fény felé, hogy az égen egy új Csillag jelenjen meg.


A lelkem egy darabját magával viszi.

2008. január 15., kedd

Még nagyon sok dolgom van!


Az idén öt éve lesz, hogy elhatároztam, hogy abbahagyom a macska tenyésztést. Egy sikeresnek mondható szibériai macska tenyászállományom volt. Nagyon sok szép eredményt értek el a macskáim. A legeredményesebb éppen ennek a blognak a jelképe. A fő okom az volt, hogy nem szeretnék bizonytalan sorsa hagyni egyetlen macskát sem. Én sem fiatalodom, és minden évvel nagyobb esélyem van arra, hogy valami váratlan baj meggátoljon abban, hogy a macskáimat ( minden macskára érvényes), a nekik kijáró ellátásban tudjam részesíteni. Ez vonatkozik, egészségi halyzetüktől kezdve, a tiszta rendes és biztonságos élőhelyen keresztűl egészen a végtisztességig. Ehhez pedig szükség van fizikai erőnlétre, tudati és érzelmi, és nem utolsó sorban anygi biztnságra.A mai napon ezek a dolgok nagyon sokszor eszembe jutottak.


Nem szeretek, és nem is szoktam panaszkodni, de ma egy kicsit megijedtem, hogy mi lesz a macskákkal, ha nem tudom magam rendbe hozni. Ugyanis , tegnap este előjött a szokásos szédülési problémám. Ez kb 5-6 éve kerűlget. Kicsit magas a vérnyomásom, de kordában tudom tartani, annyira, hogy négy éve, mióta elcsitult az életem, már csak fél-fél bogyót kell szednem.

Sokat mozgok, igaz hogy téli viszonylatban nehezebb a dolog, mert csak a lakásban, zárt levegőn tudok sportolni ( gimnasztika, szobabicikli, sulyzó), de több kevesebb rendszereséggel megteszem. Na itt van a probléma, mert előfordul, hogy napokat kihagyok, és ilyenkor a meszes csigolyák megboszzúlják, hogy elhanyagolom őket. Ilyenkor jön elő a szédülés. Rendszerint este, és reggelre kialszom. Most nem ez történt. Még ma is egész nap bajlódtam vele. Lehet, hogy egy kis megfázás hozzájött, nem tudom, de muszáj rajta uralkodni, mert még nagyon sok dolgom van.


Legutóbb írtam a két gyengélkedő macskámról. Az ivartalanított kandur talán jobban van, azt hiszem az orrcsepp használ valamit, de az emlődaganatos lánynak a tüneteit nem is a daganat okozza, hanem neki is fog problémái vannak. Az ő nyálkahártyája is gyúladt, ezért nem akar enni. Most már két napja kap gyógyszert. Mintha egy kicsit jobb hangulatban lenne, de enni még most sem akar. Nem is tudom, hogy mi tartja életben. Már csak csont, meg bőr szegény, de amikor simogatom, markolászik a praclijával, meg adanyomja a fejét a kezemhez. Remélem nem csak bebeszélem magamnak, de úgy látom mintha tudná, hogy segíteni szeretnék neki. Ez egyébként nagyon érdekes, mert eddig minden beteg állatomnál hasonlót tapasztaltam. Sőt, nem csak betegség estén, hanem mikor szűltek akkor mindig ott kellett lennem velük, mert ha eljöttem, jöttek utánnam, de ezekről az eseményekről majd a másik blogban írok.


Na ezkért a dolgokért kell nekem magamra vigyázni, mert ezt egy idegen nem tenné meg velük. Sőt azt hiszem, hogy a macskák sem fogadnák el.

Nagyon remélem, hogy valamit még tudok segíteni, valami kis reménysugarat nyújtani.