Találkozások.

Ő még csak ígéret, de néhány nap múlva nagyon szép lesz.

Mint az élet, kicsit szúrós, de szép.

Ha észrevetted, rájössz, hogy milyen szép.

Mondják, hogy ahány ember annyi világ.

Igen ezzel én is egyetértek. Ma már mondhatom, hogy ezidáig, elég hosszú életem során, sok emberrel kerűltem valamiféle kapcsolatba. Volt aki csak ismerős maradt, volt akiből barát lett. Mára már mindkét kategóriából sokan örökre eltávoztak. Olyanok is vannak akik a feledés homályába vesztek. Ezért a sok űrt ami az ember lelkében menetközben keletkezett, valhogyan bekell foltozni, kikell tölteni. Ezt a célt szolgálják az új ismeretségek. Ezekből az új ismeretségekből amit az ember felnőttkorban, netán idős korban köt, nagyon rittkán lesznek barátságok. A legtöbbször megmaradnak az ismeretség szintjén. És még ebben a kategóriában többféle, több minőségű változat létezik. Van akivel szívesen megosztja az ember a gondolatit, és van akivel elég az egyszeri-kétszeri beszélgetés. Már nem törekszik az ember arra, hogy megyőzze a másikat a maga igazáról, mert tudja hogy teljesen felesleges, mert ahány ember annyiféle gondolkodásmód, és valamilyen szempontból lehet, hogy a másik embernek, lehet igaza. De a nézetek nem biztos talákoznak, ezért nem biztos vonzzák, kiegészítik egymást, ezért jobb az ismeretséget nem folytatani egy más minőségben, jobb nem barátsággá alakítani.

Ismeretségre nagyon sokféleképpen lehet szert tenni, és egyáltalán nem biztos, hogy a rég bevett formák, szokások az egyedüli jó modszerek és alkalmak. Könnyen előfordulhat, hogy egy a vízparton fátgyűjtögető emberrel érdemes emberként szóbaállni, mert sokkal értékesebb ember, mint az aki akár a legmagasabb technológát is ismeri, és folyamatosan használja. Az elöző tipusról már korábban írtam egy konkrét ismeretség kapcsán. Az óta már sokszor beszélgettünk, és mondhatom, hogy nem bántam meg, hogy szóbaálltam vele.

A másik példával az interneten találkoztam éppen tegnap este.

Mióta a hajléktalan macskákat próbálom valahol elhelyezni, több macskamentő, és macskákkal foglalkozó fórumot keresek fel. Az egyik rádiónak van egy macskás topikja , oda mentem fel és többekkel találkoztam. Az egyik topiktagnak az egyik macskája ismerős volt számomra, ezért rákérdeztem, hogy van-e valami kapcsolat az egyik általam ismert szib, macskával. Kiderűlt van, sőt a felmenőket felsorolta, és ott kiderűlt, hogy egy másik közös szib. macska ismerős is van. A közös ismerős egy ezüst kandur, az én egyik macskám apja. Ezeket a felfedezéseket leírtuk egymásnak, és örültünk neki, hogy egymásra találtunk. Még viccelődtünk is vele, hogy "akkor rokonok vagyunk". Az illető felment az albumom honlapjára, és gratulált az ott látottak alapján az elért eredményekhez.

A másik topiktag meg elkezdett gúnyolódni, hogy a macska az enyém, és elképzeli, amint a macska csinálja az utódait. Nem is értettem, hogy miről beszél, majd csak ma délelött jöttem rá, hogy miféle gondolatai voltak, ami alapján leírta amit leírt. Az előző topiktag alposan elmondta neki a véleményét, nem gorombán, de nagyon egyértelműen. Megszólalt egy harmadik is, ő is elmagyarázta ennek a szerencsétlen, szegényes lelkű embernek, hogy igen fontos, hogy a fajtatiszta állatoknak ismert legyen az össze felmenője, és nekik is van apjuk is, meg anyjuk is, de az anyjuk nem a gazdájuk, hanem egy saját fajtabeli kiváló egyed. Ekkor értettem meg igazán, hogy miről is van szó.

Na ezért mondom, hogy nem minden ismeretségből lesz barátság, főleg nem felnőtt, vagy idősebb korban.

Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért tartom igaznak, hogy az életét mindenki sajátmagának tudja széppé tenni! Csak tudni kell a módját. Azt hiszem, hogy én még mindig tanulom.

Emberek a bringaúton.

Ezek a szépségek láthatók.

Ő az az ember, aki szerint nem szégyen a munka, és ami használható azt fel kell használni.

Visszatértem a régebbi szokásomhoz, hogy kora reggel, ha csak az idő engedi, elmegyek bringázni. Nagyon szép mostanában a bringaút. A Szerémi uti szakaszon mindig virágzik valamely fajta diszbokor, a Duna parti szakaszon pedog a Duna, és a partot szegélyező vadvirágok szépséga a megragadó. Egyre több ember bringázik, és akik minden reggel találkoznak, már ismerősként üdvözlik egymást.

Vannak gyalogló, és futó- kocogó emberek is. A szép az, hogy nem csak fiatalok, hanem már bőven nyugdíjas korú emberek is. A fiatalok között többnyire nők, az idősebbek között többnyire férfiak vannak. Ezt az magyarázza, hogy a fiatalok között inkább a nőket érdekli, hogy kövérek, vagy megfelelő testsúlyuak-e, és ettől milyen a megjelenésük, kellemes, jóbenyomást keltő-e, vagy netán sajnálkozást kiváltó, taszitó. Az idősebb férfiak pedig már nagyon jól tudják, hogy a mozgás jelenti az életet, a tovább élést, a betegségek elkerűlését, vagy túlélését.

Más szóval a "mama otthon készíti a reggelit a papának", és úgy véli, hogy neki ez a sport. Nem hiszi el, hogy mekkorát téved.

Van olyan is aki igyekszik hasznossá tenni a kint töltött időd. Sokan horgásznak, mások fát gyűjtenek téli tüzelőnek, úgy hogy kihúzzák a Dunából az uszadék fát, hagyják néhány napig száradni, majd összefűrészelik, és kis kézikocsival hazaviszik.

Egyik reggel egy ilyen emberrel ismerkedtem meg. Megint rákellett jönnöm, hogy nem mindig magasan kell keresni az értékeket, van amikor egyszerű körűlmények között meglepő tudásra lehet találni. Ez az ember, hozzám hasonló korú, családos, három gyermeket nevelt, és mindegyik inteligens , hasznos emberré vált. Az egyik fia kűlföldön dolgozik, nagyon megbecsűlt szakácsként.És még csak nem is ő ajánlkozott, hanem miután, szakácsként dolgozott itthon is,a cége hívta írországi mukahelyre dolgozni.

A másik fia, hasonlóan tengerjáró hajón dolgozik.Állandó telefon és internet kapcsolatban vannak az itthoniakkal.

Azt nem tudom, hogy a lánya mit csinál itthon, de azt már tudom, hogy neki is van saját családja.

Ez az ember a saját elmondása szerint, a saját két kezével a házát, a fűtését egy saját építésű kandallóval oldja meg, úgy , hogy minden nyáron a Dunában található, és kihalászható uszadékfát összegyűjti, és télire betárolja. Így elfoglalja magát, és nem kerűl pénzbe a téli fűtése.

Ezt a fajta életmódot a ma fiatal emberek már nem tartják hasznosnak, fontosnak, követendőnek. Sőt inkább nevetségesnek, csúfolni, és megvetni valónak tartják.

Pedig ez az ember meglepően nagytudású, széleslátókörű ember. Néhányszor már beszégettem vele, és rájöttem, hogy minden témában otthon van.

Már két reggel nem láttam, remélem nincs semmi baja se neki, se a családjának.

Nincsen öröm, üröm nélkük....

Teherautókra rakják a viskók maradványait.

Egy fekete macska jött elő a romok közül és a fűben alvó fehér macska felé tart.

Egy nagy fekete kutya, a nyakán egy zsineg, még az álló biciklitől is félve menekül.

Az előző bejegyzésemben már írtam arról, hogy a környékünkön felszámoltak hajléktalan telepet. Ez egy délbudai, valamikori ártéri terület. Nevezthetném dzsungeknek is, mert rengeteg fa és bokor van sok madárral. Nagyon szép nagy fák, amelyek ugyancsak alkalmasak a madarak számára fészkelő helynek. Sok fácán is van, sőt miután néhány méterre van a Dunától, vadkacsák is fészkelnek a füves, bokros területeken. Egy valóságos paradicsom. A hajléktalanok maguk is igyekeztek észrevétlenek maradni, ezért nem nagyon zavarták a természet életét.

Sokkal több kárt, meg csúfságot okoztak azok akik mindenféle feleslegessé vált holmit kihordtak ide. Az egyik részen egy teljesen összetört uató maradványt dobáltak az úz mellé. Ezt sok szemetet inkább télen lehetett látni, nyáron benötte a növényzet. Hihetettlen, gyümölcs fák is vannak, meg orgona bokrok, és egyéb diszfák és bokrok. Kora reggel szoktam arra bringázni, és nem győzök gyönyörködni a madarak énekébe.

Persze a hajléktalanok állatokat is tartottak, kutyát és macskát. Először eszembe sem jutott, hogy miután lerombolták a telepet, és az embereket biztos szállókon elhelyezték, a telepen ott maradtak az állatok. Csak néhány nap után, amikor már biztos éhesek voltak a szerencsétlenek, akkor láttam meg a romok körűl először a kutyákat, majd később a macskákat.

Egyszerűen nem értem, hogy a huszonegyedik században miért nem lehet mégérteni, hogy az állat még kiszolgáltatottab mint az ember, és miért kell a sorsát nehezíteni. Akkor amikor már állatvédelmi törvényünk is van! Csak senki nem tudja, hogy a törvény milyen helyzetekre vonatkozik. Nem tudja senki, hogy az állat is érez fájdalmat, az is állat tud szenvedni. A szenvedések legnagyobb részét az ember okozza nekik. A legtöbb ember azt mondja, hogy ugyan az csak egy állat.Egy kis gondossággal, odafigyeléssel, be lehetett volna fogni, és állatmenhelyre szállítani őket.

Az az igazság, hogy én sem tudom eldönteni, hogy mi lenne a helyes dolog ezekkel a macskákkal, mert ők addig is amíg a hajléktalanokkal laktak, félvad életmódot éltek, hasonlóan a vidéki macskákhoz. Az élelmük biztosan csak maradék, meg amit vadásztak maguknak, volt. Tehát önellátók, és szabad élethez szoktak.

De, valamelyik nap eszembe jutott, hogy biztos nem ivartalanított állatok, és éppen ezért világba szaporodhatnak. Tavasz lévén, lehet, hogy vannak kölykös anyák, akik a kölyköket a lerombolt bungalók romjaiba rejthették, és ott gondozzák őket. Ettől az eshetőségtől még a hideg is kirázott, ugyanis a romokat folyamatosan takarítják el, úgy , hogy markolókkal teherautóra rakják őket. Észre sem veszik, hogy ott, estleg kölyökmacskák is lehtnek. És ez még a jobbik eset, de az is lehet, hogy szándékosan pusztítják el a védekezni, vagy menekűlni nem is todó kölyköket.

Ma reggel írtam egy levelet a kerületi Önkormányzatnak, hogy intézkedjen, hogy a felszámolási munkát végzők, emberi módon oldják meg ezt a helyzetet.

Az ott hagyott háziállatokon kívűl egy csomó védett madár élőhelyéről is szó van.

A terület rendezése már nagyon aktuális volt, de nem minegy, hogy milyen áron.

Bringázni jó!

Ezt a szépséget is azon a ködös reggelen láttam .

Egy fa a sok közül amit meg kellene menteni.

Mozgásképtelenűl.

Ilyen csodaszép, párás volt a reggel.

Lerombolt, és kupacokba rakott viskók. A pára, mint egy jótékony takaró, elfedi az emberi fájdalmat.

Ez a történet még tegnap kora reggel kezdődött.

Mielött elindultam bringázni, felpumpáltam az elsőt, mert megint leengedett. Nem szeretem mikor kenődik a kűlső az aszfalton.

Menet közben elég sokat fotóztam. Meglepődve vettem észre, hogy a hajléktalanok táborát felszámolták. Az összes kalyibát lerombolták, és kupacokba rakták. Egész biztos valami terve van az önkormányzatnak a területtel. Jó lenne, ha nem valami bevásárló központot építenének, hanem egy szép, kellemes pihenő parkot csinálnának belőle. Tele van fákkal, bokrokkal aminek nagy részét talán meg is lehetne menteni.

Valamikor gyerekkoromban, meg még későb is, sokat jártunk ki a rétre. Egyszerűen csak rétnek neveztűk. Akkoriban még nem volt a környékünkön játszótér, de nem is kellett, mert ennél jobb terület nem is lehetett a gyerekeknek. Egész nyáron ott kint szaladgáltunk, bujócskáztunk, és egyáltalán remek játéktér volt.

Az utóbbi időben sajnos elég sok hajléktalan költözött oda. Róluk már korábban írtam.

A bringaút felénél járhattam, amikor észrevettem, hogy defektet kaptam az első kerékbe. Mindig van nálam pót belső, csak pumpa nincs. Menetközben van egy faárú gyár, annak a portáján megkérdeztem, hogy merre van a környéken egy benzinkút, mert ott fel tudom fújni a kicserélt belsőt. Kiderűlt, hogy messze van, de náluk a TMK- műhelyben megoldható. Remek, mondtam, és nekiláttam a kerék levételének. Az még ment is, de a kűlsőt nem tudtam leszedni a kerékről. Kénytelen voltam az unokaöcsémet felhívni telefonon, hogy irányítson már el, mert nem tudom megcsinálni. Hamar kiderűlt, hogy nincs annyi eré akezemben, gogy azokkal a műanyag gumileszedőkkel nem megyek semmire. Azt mondtam, hogy az árokba lököm a bringát, mert én nem kinlódom vele.Erre az unokaöcsém azt mondta, hogy negyed óra múlva ott lessz. Ott is volt, pedig a Gellért hegyről jött, és az én telefonomra ébredt, tehát még készülődnie is kellett. Időközben az egyik portástól kaptam egy erősebb, meg hosszabb leszedőt. Na, azzal letudtam szedni a gumit. Már raktam volna fel, mikor odaért az unokaöcsém. Még jó, hogy nem ment gyorsabban, mert ő átnézte a kűlsőt és megtalálta az űvegszilánkot ami a defektet csinálta. Én is kerestem, de nem találtam. Ő aztán összerakta, és együtt jöttünk vissza.

Kértem őt, hogy ha lesz egy kis ideje, akkor nézze át a bringát (amit még fél órája az árokba akartam lökni), mert nem ártana egy kis szervíz neki. Meg is beszéltük, hogy ma dél tájban menjek fel hozzá a Gellért hegyre, és megcsinálja.

Ezért aztán, ma csikung után mentem. Kaptam egy pár vastagabb kűlsőt, remélem ezzel egy darabig nem kapok defektet. Megcsinálta az első váltót is.

Amíg ő dolgozott, én elmentem a Zsófikával sétálni. Ő engem mindig akkor látott amikor a gyerekek elutaztak. Akkor én mentem vele sétálni. Most is azt hitte, hogy azért mentem. Egyszerűen nem akart megnyugodni, állandóan az ajtóhoz ment, hozta a nyakörvét, egyszerűen muszáj volt vele elmenni.Nagyon okos kutya, minden különösebb irányítás nélkül ment azon az úton amerre tavaly nyáron sétáltam vele.

Nagy szerencsém van, hogy ilyen jó gyerek az unokaöcsém, nem tudom mi lenne velem nélküle.

A kis barátnője is nagyon aranyos. Boldog vagyok, hogy szépen vannak egyméssal.

Nem régen vettek egy vadászgörényt. Nagyon aranyos kis állatka. Ugyan úgy lehet vele játszani, mint a macskával. Sajnos róla nem csináltam fotót, de majd legközelebb.

Tegyem, vagy ne tegyem?

Az erkélyem, náron, az utca felöl.

Az erkélyem virágai.

Édesanyám, egy nagyon régi képen a szoba ablakban.

Széna, vagy szalma? Menjek, vagy ne menjek? Jó, vagy nem jó? Igen, vagy nem?

Már kezdek a saját idegeimre menni, ezzel a " nem tudok dönteni" állapottal. Mindig én, saját megam irányítottam az életemet, senkinek nem hagytam, hogy döntsön helyettem. Sőt, még azt sem, hogy megpróbáljon beleszólni az életembe. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez így van jól, hanem azt, hogy én, egyszerűen ilyen ember vagyok. Tudom, nem könnyű természet, de ez egyfajta adottság, amin nem is nagyon akartam változtatni.

Azt hiszem a velem született adottságon kívűl, ez abból adódik, hogy apa nélkül nőttünk fel a testvéremmel együtt. Az édesanyánk nagyon nehéz körülmények közöttt nevelt bennünket. Ez anyagi szempontból is igaz, meg egyszerű gyermeknevelési szempontból is. Neki mindig dolgoznia kellett ahhoz, hogy legyen fedél a fejünk felett, legyen mit enni, és legyen mit felvenni, meg iskolába tudjunk járni, és hogy egyáltalán élni tudjunk. Ehhez azonnal hozzá kell tenni, hogy nagyon jó anyánk volt, szeretett is bennünket, meg törődött is velünk, sőt embert is faragott belölünk. Ez még akkor is igaz, ha az életünkben nem minden alakult úgy, ahog ő szerette volna.

Ezen körülmények miatt sokszor voltunk a testvéremmel egymásra utalva. Ő hat évvel fiatalabb nálam, ebből az következett, hogy adott esetben én voltam az aki külömböző támadásoktól megvédtem. A támadások többnyire a kortársaitól érkeztek, de sajnos volt már abban az időben is "cukros bácsi" megkörnyékezés is, sőt volt rá eset, hogy a boltból hazafelé egy idős férfi el akarta venni tőle az éppen akkor vásárolt kilós kenyeret.

Ilyen esetben én voltam a megmentő. Annyira, hogy volt rá eset, hogy a konyhában arra lettem figyelmes, hogy a testvéremet látva, gyerekek azzal csitították egymást, hogy ezt ne bántsd, mert igen verekedős a nővére. Ezek a szükségszerűségek erősítették a velem született határozottságomat.

Ebből adódóan az életem során ért veszteségeket, néhány kivételével, többnyire elég jól feldolgoztam. Az a néhány kivétel viszont majdnem padlóra kűldött. Egy estben csak orvosi segítséggel tudtam kijönni a lelkem romjai alól. Ez egy, az életem főhelyét elfoglaló ember elvesztése után volt. Akkor tanúltam meg, hogy csak az én saját akaratommal tudom az életem valamilyen szintan rendbe tennei. Nagy nehezen, de kijutottam a mások által okozott bajból.

A másik két eset, egy- egy, a számomra, külömböző okokból nagyon kedves négylábú családtag elvesztése után következett be.

Az első egy tizenhat hónapos macska, Pongrácka volt. Ezt a kis macskát, néhány hetes kora óta én neveltem fel, mert az anyját baleset érte. Időközben nekem kórházba kellett menni, operáltak, és a lábadozási időm alatt rengeteget sétáltunk együtt. Ez alatt olyan kötődés alakúlt ki köztünk, hogy, Pongrácka szinte minden gondolatomat kitalálta, és ez fordítva is így volt. Majd kapott egy vírusfertőzést, és ebbe belehalt. Akkor azt hittem, hogy itt a világvége. Néhány hét alatt megint, mint akkor régen, teljesen elvesztem a magam számára is. Nem találtam a helyem, minden mindegy volt. Aztán egy nap elegem lett magamból, és azt mondtam, hogy akkor itt az idő talpra állni, és ha annyira hiányzik akkor pótolható, tessék pótolni. Ahhoz, hogy egy új kötődés kialakúljon, nem kell a régit elfelejteni. Tehát nem felejtésre kell törekedni, hanem egy másik szeretet befogadására. Mikor ezt hajlandó voltam elfogadni, akkor kezdtem megint a régi lenni.

Ma ugyan ez a helyzet. Benjikém elvesztése teljesen ledöntött, de ma már tudom, hogy az élet megy tovább. Attól, hogy élem az életem, még nem kell őt elfelejteni, sőt helyette nem veszek magamhoz mást, mert van rajta kívűl még jó néhány akiket szeretni lehet, sőt kell. És nem csak kötelességből, hanem azért mert szeretetre méltók, és szükségük van rám, hogy gondozzam és szeressem őket.

A fentiek miatt, meg magam miatt teszem a napi dolgaimat. Ezért kezdtem el az erkélyem renbehozni. Minden nyáron sok virágot, meg fűszernövényt ápolok .Nagyon szép és lélekemelő szokott lenni a látvány. Na meg a fűszereket nagyon szeretem a nyári ételekben, meg salátákban.

Ezért, hát teszem a dolgom, és igyekszem meglátni minden szépséget. Csak rajtam áll!

Ezt láttam ma reggel a bringaúton...

Orgona, amit nemsokára letépnek, és ha szerencséje van a virágnak, akkor legalább vázába kerül.

Vad repce. Nem hivalkodó, de nagyon szép. Jól mutat a fa törzse mellett.

Nem tudom a nevét, de aranyos, és sok van belőle. Nagyon vidám, lélekemelő.

Ez egy dízcserje. Sajnálom de nam tudom a nevét, de nagyon tetszik.

Babarózsa. Gondos kezek jószívvel ápolják az út mentén.

A napi rutin bringázás ma is megvolt. Nagyon szép volt a Duna.

Már reggel hatkor indulok, akkor még csend van és nyugalom. A víz teljesen síma, ma reggel még szél sem fodrozta.

Hétköznap más bringások is vannak, de hétvégén, így ma is , mint általában egyedül voltam. Mostanában még a horgászok sincsenek kint. Persze az is lehet, hogy még tilalom van, nem tudom a horgászáshoz nem értek, a szabályait sem ismerem.

Sok vadvirág nyílik, nagyon szépek, kedvesek. Olyan kevés ember veszi észre, hogy mennyi szépség látható a természetben. Így tavsszal különösen. Legtöbben csak azt tudják, hogy allargizálnak a vad növények, és legszívesebben mindet lekaszálnák. Pedig az allargia nem a pollenek miatt alakul ki, hanem amiatt a sok vegyszer miatt amit használnak a mezőgazdaságban, és az élet minden területén. A ember szervezete már annyira igénybe van véve, hogy elfogyott a tűrő, és az alkalmazkodó lépessége. Ezért reagál túl a legcsekélyebb, várattlan hatásra. Ezért aztán, elkezdenek kaszálni, lecsupaszítanak mindent ami szép, és marad a beton, a puszta aszfalt. A levegőben meg virágillat helyett benzingőz, és kipufogógáz. És csodálkozunk, hogy alig kapunk levegőt.

Ma reggel több madarat is láttam. Az a baj, hogy nem tudom őket fotózni, mert mire elkászülök hozzá, addigra elmennek, vagy csak akkor veszem őket észre amikor a bringával már el is zavartam őket. Láttam vadgalambot, nem a városigalambot, hanem valódi vadgalambot. Ez a madár csak néhány éve települt vissza erre a területre. Gyönyörű kék madár, fehér szárnyfoltokkal. Láttam még két fácántyúkot is. A kakast csak hallottam, de ezekszerint megint lesz költés is. Csak az a baj, hogy sok a Szaraka is, sőt az idén agyre több Dolmányos varjút is látok. Ezek mind a ketten rabolni fognak. A szarkák tavaly is a szemem láttára rabolták a vadkacsa fiókákat. Csapatostúl várták, hogy a kiskacsák kijöjjenek a partra.

Jelenleg még sok kis énekes is van. Cinkék, Stiglicek, Rozsdafarkuak. Zöldikét még nem lattam, de tavaly az is volt.

Ezen kívül ma érdekes találkozásban volt részem.Már elég régóta figyelem, hogy egy idősebb ember gyűjti a nagyobb faágakat. Van egy kis kocsija, meg egy fűrésze és a nyagyobb ágakat elfűrészeli, és a kiskocsiján elviszi, biztos haza.

Ma reggel már nem állhattam, és megszólítottam, hogy elég nehéz munkát választott mágának. Meg sem gondoltam, hogy estleg még goromba is lehetett volna, de nem az volt. Rendesen válaszolt, erre én megálltam, és elkedztünk beszélgetni. Kiderűlt, hogy egy nagyon értelmes ember. Már nyugdíjas, és hasznosabbnak tartja a fagyűjtést mint az idétlen TV-műsorok nézését. Megtudtam, hogy festő és mázoló a szakmája, de azért, hogy megtanúlja a kandalóépítést, elment egy kályháshoz segédmunkásnak. A testvérem jutott eszembe, mert ő is azt mondja, hogy azért épít kandalót, merta sok elpazarolt fát összegyűjti. és ingyen van terészetbarát fűtése.

A beszélgetés igen hasznos volt, mert megint rájöttem, hogy szép az élet, csak meg kell látni az apró, szereny, hasznos szépségeket.

Jó lett volna, ha megkérdezed.

Azon a napon amikor a Benjike nélkül kellett hazajönnöm, találkoztam egy régi ismerősömmel. Sokáig azt hittem, hogy a barátom, mert amíg a gyerekei kicsik voltak, és még én is dohányoztam, sokat beszélgettünk. Volt, hogy még éjfélkor lent űltünk a hátsó kapunál, és mindenféle témáról remekül tudtunk beszélgetni. Sőt, másnap reggel együtt mentünk dolgozni, és az utat is remekül át tudtuk beszélgetni. Nem voltak egymás elött titkaink, mindent megtudtunk beszélni.

A macskakiállításokra is elkísértek, nagyon hasznos segítőim voltak. Mikor a gyerekek nőttek, mindig mondtam, hogy ők már nem kisgyerekek, ezért tudom, hogy más elfoglalatságuk is lehet mint engem kísérgetni a kiállításra, és nem sértődöm meg ha nem tudnak jönni. Nagyon sokáig azt hittem, hogy szívesen jönnek, mert mindig úgy viselkedtek mintha jól érezték volna magukat. A vége felé csak az volt fúrcsa, hogy elég gyakran fordult elő, hogy egymással foglalkoztak, annyira hogy néha olyan volt mintaha nem is velem lettek volna. Akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, de nem igazán esett jól.

Mikor egyedül maradtam,(meghalt az édesanyám), először úgy nézett ki ,mintha törődnének velem, de hamar észrevettem, hogy akkor jönnek amikor nekik van valami problémájuk. Néha nem győztem falazni, hol a lánynak, hol az anyjának, hogy egyik se vegye észre, hogy a másik rá panaszkodik nekem. Volt rá eset, hogy elég goromba megnyílvánulások is voltak, mondig arra aki éppen nem volt ott. Az ilyesmit én nem nagyon szeretem, de a dolgok visszamondásást sem, tőlem még senki nem tudta meg, hogy mit beszélnek róla a hátamögött. Ebben az esetben is ehhez tartottam magam, de nagyon nem éreztem jól magam ebben a szerepben.

Volt, hogy átmentünk vásárolni együtt, de jött egy régi ismerőse is. Mire kész volt a vásárlás az ismerős közölte, hogy busszal megyünk haza. Ugyanis nagyon közel lévén gyalog szoktunk közlekedni.

Abban az időben még nem járt villamos a Szavolya parkhoz, hanem távolsági buszokkal oldották meg a közlekedést. Ezek elég szűk utasterű buszok, úgy hogy bevásárlókocsival nem lehet rajtuk utazni. Kész helyzetbe hoztak, ráadásul nem is az mondta, hogy mást akar, akinek mondani kellett volna. Mire odaértem, már felszálltak a buszra, én meg nem fértem fel a bevásárlókocsival. Egyedül jöttem, haza hátul a sötét, kihalt területen, és még csak meg sem kérdezte, később sem, hogy miért nem busszal jöttem haza. Ez már gyanus is volt, meg rosszul is esett.

Ekkor még reggelente együtt mentünk a buszon dolgozni, de már valahogy nem volt miről beszélni.

Egyszer csak azt modta, hogy megfázott és nem tud rendbe jönni, ezért, reggel munka elött, megy a sókamrába a Gellértbe. Aztán már csak akkor mentünk együtt, ha vélettlenűl találkoztunk.

Időközben, meghalt az anyukája és még csak nem mondta el, hogy milyen baj érte. Később az apukájával ugyan így lett.

Ez után ha szerettem volna vele beszélni, akkor soha sem ért rá, mert mindig az unokahugával volt elfoglalva.

A korábbi években rendszeresen jártunk buszkirándulásra, ezután még néhányszor elmentünk egy-egy útra, de már nem volt az igazi. Sőt egy alkalommal hozta a lányát is, és egész nap úgy el voltak foglalva egymással mintha én ott sem lettem volna. Többet soha nem mentem vele kirándulni.

Na, vele találkoztam akkor este amikor a Benjit már nem hoztam haza, mert elkellett altatni. Nagyon fájdalmas volt, szinte nem voltam beszámítható, nem én vettem észre hanem ő szólt rám. Mondtam neki, hogy mi történt. Azt hittem, hogy egy kicsit megrendűl, mert , úgy tudtam, hogy a Benjit ő is szerette. A reakciója az volt, hogy: hát azt mondtad, hogy "már jobban van". Mondtam neki, hogy mi derűlt ki, a válasz az volt "nahát", és még annyi, hogy " megértem, ha nem akarsz beszélgetni, és egyedül akarsz maradni". Most már majdnem két hét telt el azóta, de még mindig nem kérdezte meg, hogy akarok-e beszélni róla, hogy feltudom-e dolgozni, nincs valamire szükségem, nem sgíthet-e valamiben?

Közben egyik reggel, amikor bringázni mentem ő sétáltatta a kutyát. Oda mentem, de jöttek a kutyás ismerősei, és már mintha ott sem lettem volna, egyszerűen faképnél hagyott. Mikor visszajöttem megint találkoztunk, kérdezte, hogy merre jártam, de én már akkor nem tudtam beszélgetni. Én nem vagyok az a szamár aki akkor jó, ha nincs ló!

Azt hittem, hogy van egy barátom. Hát nem tudom....