Jó lett volna, ha megkérdezed.

Azon a napon amikor a Benjike nélkül kellett hazajönnöm, találkoztam egy régi ismerősömmel. Sokáig azt hittem, hogy a barátom, mert amíg a gyerekei kicsik voltak, és még én is dohányoztam, sokat beszélgettünk. Volt, hogy még éjfélkor lent űltünk a hátsó kapunál, és mindenféle témáról remekül tudtunk beszélgetni. Sőt, másnap reggel együtt mentünk dolgozni, és az utat is remekül át tudtuk beszélgetni. Nem voltak egymás elött titkaink, mindent megtudtunk beszélni.

A macskakiállításokra is elkísértek, nagyon hasznos segítőim voltak. Mikor a gyerekek nőttek, mindig mondtam, hogy ők már nem kisgyerekek, ezért tudom, hogy más elfoglalatságuk is lehet mint engem kísérgetni a kiállításra, és nem sértődöm meg ha nem tudnak jönni. Nagyon sokáig azt hittem, hogy szívesen jönnek, mert mindig úgy viselkedtek mintha jól érezték volna magukat. A vége felé csak az volt fúrcsa, hogy elég gyakran fordult elő, hogy egymással foglalkoztak, annyira hogy néha olyan volt mintaha nem is velem lettek volna. Akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, de nem igazán esett jól.

Mikor egyedül maradtam,(meghalt az édesanyám), először úgy nézett ki ,mintha törődnének velem, de hamar észrevettem, hogy akkor jönnek amikor nekik van valami problémájuk. Néha nem győztem falazni, hol a lánynak, hol az anyjának, hogy egyik se vegye észre, hogy a másik rá panaszkodik nekem. Volt rá eset, hogy elég goromba megnyílvánulások is voltak, mondig arra aki éppen nem volt ott. Az ilyesmit én nem nagyon szeretem, de a dolgok visszamondásást sem, tőlem még senki nem tudta meg, hogy mit beszélnek róla a hátamögött. Ebben az esetben is ehhez tartottam magam, de nagyon nem éreztem jól magam ebben a szerepben.

Volt, hogy átmentünk vásárolni együtt, de jött egy régi ismerőse is. Mire kész volt a vásárlás az ismerős közölte, hogy busszal megyünk haza. Ugyanis nagyon közel lévén gyalog szoktunk közlekedni.

Abban az időben még nem járt villamos a Szavolya parkhoz, hanem távolsági buszokkal oldották meg a közlekedést. Ezek elég szűk utasterű buszok, úgy hogy bevásárlókocsival nem lehet rajtuk utazni. Kész helyzetbe hoztak, ráadásul nem is az mondta, hogy mást akar, akinek mondani kellett volna. Mire odaértem, már felszálltak a buszra, én meg nem fértem fel a bevásárlókocsival. Egyedül jöttem, haza hátul a sötét, kihalt területen, és még csak meg sem kérdezte, később sem, hogy miért nem busszal jöttem haza. Ez már gyanus is volt, meg rosszul is esett.

Ekkor még reggelente együtt mentünk a buszon dolgozni, de már valahogy nem volt miről beszélni.

Egyszer csak azt modta, hogy megfázott és nem tud rendbe jönni, ezért, reggel munka elött, megy a sókamrába a Gellértbe. Aztán már csak akkor mentünk együtt, ha vélettlenűl találkoztunk.

Időközben, meghalt az anyukája és még csak nem mondta el, hogy milyen baj érte. Később az apukájával ugyan így lett.

Ez után ha szerettem volna vele beszélni, akkor soha sem ért rá, mert mindig az unokahugával volt elfoglalva.

A korábbi években rendszeresen jártunk buszkirándulásra, ezután még néhányszor elmentünk egy-egy útra, de már nem volt az igazi. Sőt egy alkalommal hozta a lányát is, és egész nap úgy el voltak foglalva egymással mintha én ott sem lettem volna. Többet soha nem mentem vele kirándulni.

Na, vele találkoztam akkor este amikor a Benjit már nem hoztam haza, mert elkellett altatni. Nagyon fájdalmas volt, szinte nem voltam beszámítható, nem én vettem észre hanem ő szólt rám. Mondtam neki, hogy mi történt. Azt hittem, hogy egy kicsit megrendűl, mert , úgy tudtam, hogy a Benjit ő is szerette. A reakciója az volt, hogy: hát azt mondtad, hogy "már jobban van". Mondtam neki, hogy mi derűlt ki, a válasz az volt "nahát", és még annyi, hogy " megértem, ha nem akarsz beszélgetni, és egyedül akarsz maradni". Most már majdnem két hét telt el azóta, de még mindig nem kérdezte meg, hogy akarok-e beszélni róla, hogy feltudom-e dolgozni, nincs valamire szükségem, nem sgíthet-e valamiben?

Közben egyik reggel, amikor bringázni mentem ő sétáltatta a kutyát. Oda mentem, de jöttek a kutyás ismerősei, és már mintha ott sem lettem volna, egyszerűen faképnél hagyott. Mikor visszajöttem megint találkoztunk, kérdezte, hogy merre jártam, de én már akkor nem tudtam beszélgetni. Én nem vagyok az a szamár aki akkor jó, ha nincs ló!

Azt hittem, hogy van egy barátom. Hát nem tudom....